Árnyak - Őszben

Az ösz gyümölcse a köd, leszakit téged,
de ez csak egy hangulat, nem a végitélet.
Csak borzongás fut át a tájon
és hullik a levél Feléd, hogy eltaláljon.

Olvadj a csendbe, olvadj a tájba,
Suttogj a csendbe, én megtalállak.

Álmos agyadban köd, a hegyekre nézel,
most közel az Isten, és távol a kényszer.
Reszketve ébred egy félig halott hajnal,
jéghideg a fény, mégis itt maradtam. Kitalálom, megteszem

Halott vagyok, vagy nem, csak lebegés kell nekem,
csak vágy a sötet felé, küzdeni, hogy ne zuhanjak belé.
Ne kérdezd már, ne félts, ne várd, hogy a messzeség
visszaad neked, hogy ujra ott leszek Véled.
Itt maradok, itt fekszem, és átsuhan félettem
az életem, hogy mivé lettem.

Kikészit ez az agyhalál, valaki segitsen,
leheljen belém életet, akkor ha már...
Csak a füstbe markolok, kitalálom, megteszem,
ellopom az összes csillagot, ó és a helyükön lesz helyem
a helyükön lesz helyem, kitalálom, megteszem
a sötet fellegeken haldoklom szépen, csendesen.

Percekkel a halál elött, állok egymagam
elmult minden a multbol
csak a gyilkos vágy maradt.
Az álom, a vér nem kelt életre már
tünik az erö belölem és messze minden határ.
Kihunynak bennem a fények, összeomlik a kép,
utoljára nézem magam, lehelj életet belém.
Nincs eröm visszatérni, már nem vonz semmi sem,
az sem jó ami volt és csak rosszabb lesz.