Dinnyés József - Régimódi imádság

Most értem meg Istenemet,
most bánom csak, ha eltemet
a fösvény akarat,
teljesen élni éltemet.

Most értem meg, mire kedély,
mit hány-vet a játszi szeszély,
fölszítni csutorát,
míg a körmömre ég az éj.

Most értem meg: nem értelem,
miben izzik a lételem,
szívemben kupolát
nem hír emel, csak félelem!

Most értem meg: a templomot
nem rontják le kufárkodók,
mert csak a szív, a szív
kapott jövendőt, tegnapot.

S amit értek – nem is értek,
nincs más erény, csak a vétek,
amit a tudomány
töklámpása ellen vétek:

míg a fényét lerombolom,
a mellkasom kigombolom,
amit Isten adott:
úgy ölelem, úgy akarom.

Úgy ölelem, úgy fogadom,
egy-életem – fogadalom,
nem akarat, nem gőg:
önfeledt, néma irgalom.

Hogyha majd végleg elbocsát
az Úr, kiszolgált inasát,
kegyébe ajánlom
szívem örökkön ritmusát.

Szívem örökkön ritmusa,
szerelmem hajló ciprusa,
kislányom, a csuda
lészen jövendőm fundusa…

Most már értem Istenemet,
szenvedéssel ha fenyeget,
ha magához hívat
is, csak mint a kisdedeket:

mert az élet nem értelem,
a hír-rang-vágy nem lételem,
csak a gyermek, ki él,
csak a gyermek: egy-életem!