Sajnarana - Dallamocska

Nyári hajnalon, arra gondolok,
Hogy nekem ez a béke, így elég.
Mikor a napfény lassan az árnyat,
Maga előtt tolva, a lábaimig elér.

Tapírom köszönt, piha ormánya,
A tenyerembe tapad.
A vén fűz fölém hajol, és míg teázunk,
Oly hűs árnyad ad.

Tanya, napfény, állatok körbe,
Vesz engem, és óvó sövény takar.
A külvilág kusza keze ide nem ér el,
Bár folyton ott kapar.

A kapumon felhasad, nyirkos bőre,
A vadrózsatöviseinek nyomán.
De a barátnak tárva, öblösen várva,
Hogy belép rajta, Gyere komám!

Tapírom köszönt, puha ormánya,
A tenyerünkbe tapad.
A vén fűz fölénk hajol, és míg borozunk,
Baromi jó hűs árnyat ad.

Kimegyek, kaszálok a kecskéknek,
Barna leszek és nem kövér.
A pengém suhan, a pitypang zuhan,
A leguánoknak is jut élég.

A gyerekek játszanak kinn a napon,
Hajuk kiszőkült, lábuk csupasz.
A falról nézzük a néger lánnyal,
Ki a szívemhez rég talált egy utat.

Nyári hajnalon, arra gondolok,
Hogy nekem ez a béke, pont elég.
Mikor a napfény lassan az árnyat,
Maga előtt tolva, a lábaimig elér.

Tapírom köszönt, piha ormánya,
A tenyerünkbe tapad.
A vén fűz fölénk hajol, és míg teázunk,
Oly hűs árnyad ad.

Kínai keserű fű közt haladok,
A tornác felé, hol víg alakok.
Mozognak a boltívek alatt,
Én is odamegyek és jó pacalt falok.

Saját sajtomat eszem,
A magunk borát iszom.
Azt kell mondjam, hogy ezt az életet,
És ezt, és ezt, kurvára bírom.

Nyári hajnalon, arra gondolok,
Hogy nekem ez a béke, pont elég.
Mikor a napfény lassan az árnyat,
Maga előtt tolva, a lábaimig elér.