Verőköltő - Késő trilógia

kiköp az élet, és
azt mondja, látom, semmi vagy
te is csak eltűröd
veled is történik

ülsz az anyós ülésen
tisztára sírt szemekkel
amennyit vétkeztél,
annyival lehetsz boldogabb

a célegyenesben kell feladni,
aztán már késő,
úgysem volt soha semmi úgy,
ahogy képzeltem

a csodák csak gúnyolnak
fénylő csupasz hátsójukat mutatják,
hogy igenis léteznek,
léteznek, csak nem nekem

ahová először ülsz,
ott fogsz ülni egész életedben
a többi csak vergődés

amire gondolni sem akarok
csak az jár a fejemben
és szétszed, szétmarcangol

ő meg majd azt mondja,
hogy ezt az egész szenvedést
te élvezed a legjobban

te élvezed a legjobban
ezt a kietlen, rád hagyott
vergődést, amibe befelé evezel
lusta álhaláltusa

nem is nagyon tudsz már
magadról semmit sem,
hogy magadból hogyan lettél
ennyire semmilyen

nem is nagyon tudsz már
a mindenben szétáradt
sejtjeidből annyit egymás mellé
összelökdösni, hogy mondhatnád
hogy ott vagy

késő II. megaláztatás

most is ugyanúgy figyelem,
ahogyan már korábban,
de én még most sem tudom,
hogy hol veszett el magában

a méltóságát ő becsomagolta,
és elküldte nekem,
de biztos elkeverte a posta,
/de most a posta laposra taposta

mer' én nem kaptam mást,
csak megaláztatást

nehezemre esik kevésbé idegesen
cselekednem, ha végig az van bennem,
hogy elmenni innen

nem férek el az ürességtől,
nem köszönni senkinek, csak felállni és elmenni innen
nagy, fehér, rettegést tápláló falfelületen
fekszem, villan valami a szemembe bele:
a horror vakui

amire gondolni sem akarok,
csak az jár a fejemben

az én szemem ezennel elhomályosul
nézegesd magad
másokéban / az erre méltatlanokéban
ezentúl

késő III. fóbiák

nem nagyon tudok már a mindenben szétáradt
sejtjeimből annyit egymás mellé összelökdösni,
hogy mondhatnám, hogy ott vagyok,
hogy ott van a legnagyobb rész belőlem

a belső hang elhallgat, először csak aprócska
valóságokat, azután teljesen,
szemérmetlenül, válogatás nélkül mindent előlem

de ő mindenképpen szereti szabadnak tettetni magát,
legalább ennyivel közelebb legyen hozzá a távolság,
mikor a belső hang elnémul

a zongora elé sem mer már leülni,
akkora zajnak játszott egykor ellen,
a kialakult csendnek viszont minden egyes
leütött hang melléhull

mindamellett, hogy unott könnyhullatásom hallatára
megjátszottnak érzek egy-két
mégsem hamis gondolatot / önkéntelen mozdulatot
azt mondanám, hogy semmibe nem kényszerítem magam,
amibe eleve nem kényszerülök
eképpen belesulykolom magam a valóságba
itt a hiba
itt van a kutya elásva

csak fóbiákat nevelgetek
magamban itt, te megeteted,
én megmutatom, hogy hol találja
bennem, amit még tönkretehet