Anna & the Barbies - Holtodiglan

Össze vagyunk kötve,
mint hidakkal a Pestek,
mint titkos kis bűnökkel,
éjszaka a testek.

Mint eb és a gazdája,
póráz közted és közöttem,
mint skarabeus bogarak,
túrunk röghöz kötötten.

Mint mezőkön a bálák,
praktikus gúzsba kötve,
mint templomi harangok,
súlyos alkalmakhoz kötve.

Mint az égitestek,
orbitális rendben,
egymáshoz rendelve,
ballagunk, csak csendben.

Neked én, nekem te,
egymásnak teremtve.
Holtom-holtodiglan móka,
fajfenntartó libikóka.
Néma már az értelem,
csak vállat von, ha kérdezem:
„Visz-e még, fogában tartva,
szerelmet a túlsó partra?”

Széjjel vagyunk kapva,
mint a Rubik-kocka,
Kaleidoszkópikus,
színes üvegdarabokra.

Összetört valami,
a világmindenségben,
az atommag sem lehet már
bizton teljességben.

Kettéválasztattunk,
mint a Vörös-tenger,
intézményesítve
sétált át rajtunk a rendszer.

Reméljünk azért még mi
rebelliót a rendben,
mert, párhuzamosok is
futnak össze, végtelenben.

Neked én, nekem te,
egymásnak teremtve.
Holtom-holtodiglan móka,
fajfenntartó libikóka.

Néma már az értelem,
csak vállat von, ha kérdezem:
„Visz-e még, fogában tartva,
szerelmet a túlsó partra?”

Meddő nász az érzelem,
pátosszal teli gyász.
Mellettem az ellen,
és épp ellenem a védelem.
Gyűrűzött madárként,
fiókba tolva, szolgasorsra,
szárnyszegetten verdes már,
a kartotékolt értelem.

Könnyből és sárból
és ezernyi fáj-ból,
én szárnyakat növesztek
majd, vérből és lángból.
Te támadsz, én védek,
lecsapok rád százszor,
százszor és százszor…