Amorf ördögök - Borvirág és szvíthárt

A sanda nap dugába dőlt a leborult szivarvégeken,
A kiülős kocsma borvirága hezitált épp a lényegen.
Hol keresse a szvíthártot, a kusza város detonál,
Legalábbis benne robban, ha ma éjjel se konzumál.

A bor számára csak amolyan romantika-tabletta,
Mely magánya puszta tényét egy kurta éjre tompítja.
Egy ideje vár, jöhetne már valaki, hogy
Éjjelente farkasszemet nézzen a végtelenbe!

Az eddig volt pár kontaktusnak mindig az lett veszte,
Hogy a nő foglalt volt, vagy a lakhelye volt messze.
Vagy a kigombolt nő hiába várta,
Hogy hazaérjen végre az ő hervadt Borvirága.

Most is ilyen gondok emésztgették halkan,
Hirtelen megjött a megoldás egy csajban,
Ki azt kérdezte: ?Leülhetek??, felelte hogy ?Persze!?
És szóba álltak reggelig, hogy milyen is a Temze.

Meg még csomó ország, hol ő ugyan még nem járt,
De mint tévékrumplis tudja, a világ
Pár folyó meg utca. Virágok, várak, álmos államok,
Elnyűtt emberektől nyüzsgő fölös állapot.

Ezt persze nem mondta ki, csak bólogatott bambán,
Nehogy a csaj rájöjjön, hogy nem ember a talpán,
Mert a szerelemnek titka, hogy a nő mindig hallja:
?Egyek vagyunk te meg én!? - Legyen, ha így akarja.

Azóta nagyrakáson van lakásuk. Lakótelep, zord nagyon.
Nappal meló, az esti csehó helyett kinézeget az ablakon.
Kulcsra zárta a nője, a piát eldugta előle, már sehova se jár.
Rád is ez vár, míg teheted, igyál, úgyis megtalál a SZVÍTHÁRT.