Dalriada - Betyár-altató

Nyugszik a nap maga járásán,
csillag kél az ég alján
felragyog, és útra vezet,
puszta betyárjának útján.

Éji tündér, moha-menedék,
törli nyomát, rejti léptét,
kilenc vármegye pusztázója
hiába vallat hold fényét.

Nyargal a szél, vele szalad a legény,
kedvese várja út mentén,
nem sejti még ég madara sem,
árnyék jöttét éj mélyén.

Könnyes szemmel, öleléssel,
sírig tartó szerelemmel
fogadalmat tesz árva leány,
titkokat őriz hűséggel.

Látod, mint viharban a fák, mint sötét éjben
a hold világa, én vigyázok rád.
Látod, mint gyermek az anyát,
két karommal úgy ölellek, nyugodj tovább.

Kakasszóra zsandárok a faluba,
egyenesen be a szélülső házba.
"Zsandár urak, mit akartok,
csak azom van, amit láttok
magamban a törvénynek én mit ártok?
Zsandár urak, mit akartok,
szegény vagyok, árva vagyok,
magamban a törvénynek én mit ártok?"

"Nem is téged kerítünk, árva leányt,
hanem a szeretőd, a gyilkos zsiványt,
aki jár itt éjjelente,
szíved alatt a gyermeke,
add fel őt, vagy véle mégy a bitóra!
Betyár jár itt éjjelente,
szíved alatt a gyermeke,
add fel őt, vagy véle mégy a bitóra!"

Felkel a nap maga járásán
áll a legény a bitó alján,
talpig vasban, szeme színe láng,
gyűlik a nép a főutcán.

"Engem ítéljenek el a nagyurak,
de árva leányt megszánhatnak,
nézzék áldott állapotát,
kíméljék meg őt magát!"

Látod, mint viharban a fák, mint sötét éjben
a hold világa, én vigyázok rád.
Látod, mint gyermek az anyát,
két karommal úgy ölellek, nyugodj tovább.