Nagy Babett - Ugyanúgy fáj

Azt mondtad a váram leszel,
Hogy minden áron védelmezel.
Hittem neked, bíztam benned,
Én lettem, aki folyton reszket.

Az álmok lassan köddé váltak,
A szép remények tovaszálltak.
Nem volt erőm, nem volt menedék,
Kudarcom lett a végső vereség.

Kerestem az igazságot,
A valóság meg visszarántott.
Nem maradt kiút, már csak az ösztön,
Karjaid lett számomra a börtön.

Fohászkodtam, legyen aki hallja,
A lelkemet vigye, ha valaki akarja.
Mert én nem bírom már,
Majd elbújok: odaát.

Tudod szerettem volna, ha szebb a világ,
Amit itt hagyok neked, az nekem is fáj.
Ez az üresség, ami körbevesz,
Szétszakítja a lelkemet.
Talán lehettem volna merészebb,
Vagy hagytam volna az egészet inkább.
Mert, ami neked is, az nekem is ugyanúgy fáj.

Vétkesek közt cinkos aki néma,
Nehéz a szívem súlya néha,
Nem bírom már el a terhet,
Engedném, de a sors nem enged.

Büntetlenül kihasználnak,
Álmomban is rám találnak.
Elhittem, hogy jó az ember,
De szemet huny és szólni sem mer.

Mondják, odakint szörnyek járnak,
Angyalok közt álruhában.
Nem értem még mit rejt a szeretet,
Ha én töltöm be a játékszeredet.

Egy apró könnycsepp százszor nehezebb,
Szorítsd erősen erőtlen kezemet.
Ha nem vigyázol rám,
Majd elbújok: odaát.

Tudod szerettem volna, ha szebb a világ,
Amit itt hagyok neked, az nekem is fáj.
Ez az üresség, ami körbevesz,
Szétszakítja a lelkemet.
Talán lehettem volna merészebb,
Vagy hagytam volna az egészet inkább.
Mert, ami neked is, az nekem is ugyanúgy fáj.