Vers - Ady Endre - Megpihent...

Megpihent a szived,
Nagyasszonyunk, végre,
Rászállott bánatod
A pirosló vérre,
De pirosló véred
Minden hulló cseppje
Egy felszálló kétség
A magas egekre.

Megpihent a szived...
Milyen sötét átok,
Hogy neked szenvedés
Volt egész világod,
Hogy te, ki szent voltál
Őrangyallá válva,
Százszor tettél utat
Nehéz Golgotára!

Óh! mert egyre sújtott
A kegyetlen végzet,
Elrabolta minden
Földi üdvösséged;
A te nemes szived,
A te érző lelked
Nem talált a földön
Csak örök keservet.

De mégis. »A regék
Ősi erdejében«
Megszállott az ihlet
A szomoru éjben
S amig messze szálltál
Egy tündérvilágba,
Elhagyott egy percre
Életednek átka.

Óh! azok a percek
Írt adtak szivednek,
Fényesebb világot
Fényes szellemednek...
Nyugalmat a csodált,
Üldözött költőnek,*
Mert besüppedt sírján
Új virágok nőnek.

Aztán ujra tűrni
Szivettépő átkot,
Feketén, komoran
Járni a világot.
Hogy szent szivedet, mely
Millióknak őre,
Átjárja egy gaznak
Megvillanó tőre!...

Megpihent szent szived,
Nagyasszonyunk, végre,
Rászállott bánatod
A pirosló vérre,
De pirosló véred
Minden hulló cseppje
Egy felszálló kétség
A magas egekre.