Bikfalvi Balázs - Árny A Fényben

Zárj ki magadból,
Hadd lássam újra a fényt!
Vagy tűnj el belőlem,
Te, ki elszívod előlem az oxigént!

De nem akarom azt, hogy fájjon,
Nem akarom azt, hogy érezd,
Nem akarok benned bízni!
Nem akarom azt, hogy mérgezz,
Nem akarok a dühödtől hízni!

Nem félek már tőled,
Te sötét szív és lélek.
Értem már: Egy csepp nyár
Is eltaszít téged.

De hol kezdődök én?
És hol ér véget a fény?

Tépd ki magadból a fényt,
Hadd legyen az enyém!
Tépj ki magadból,
Váljunk ketté!
Nem élhetünk ebben a testben
Ketten örökké.

Néha elsötétül a világ előttem.
Néha úgy érzem, hogy megőrültem.
Félek, ezt a sötétséget
Én teremtettem szívemben.

De hol kezdődök én?
És hol ér véget a fény?

Én vagyok a szörny az ágyam alatt,
Én vagyok a rém a tükörben,
Én vagyok a tűz, ami megéget,
Én vagyok a gát az elmémben,
Árny a fényben.

Oltsd ki a fényt,
Hadd legyen sötét!
Hadd kísértselek most
Inkább téged én!

Nem félek már tőled,
Te sötét szív és lélek.
Értem már: Bennem a nyár,
Ami eltaszít téged.

De hol kezdődök én?
És hol ér véget a fény?

Én vagyok a szörny az ágyam alatt,
Én vagyok a rém a tükörben,
Én vagyok a tűz, ami megéget,
Én vagyok az árny a holdfényben.
De én vagyok a remény a romokban,
Én vagyok a lábnyom a homokban,
Én vagyok az összetört szívem,
Én vagyok a fény a sötétben!
Fényben, sötétben.