Mihály Sándor - Az örök eső

Kietlen tájakat végigjárva már nem vágytam sehova.
Hol elpárolog minden érzés, nincs remény se csoda;
Aztán egy váratlan Szellő egy esőfelhőt hozott;
De a gonosz sötétsége mégis fogott.
Nem volt más előttem, léptem tovább.
Talán majd egyszer eshet árnyék még rám.
Ahogy Rá gondoltam, ki sem mondtam még.
Könny IS csordult arcomon.
Az égből küldött eső végét nem látom.
Minden port lemosott, ami volt ruhámon.
Azóta néhányszor erős szél is támad,
De az eső fölöttem már el nem állhat.
Az első valódi esős napot már nem feledem.
Az első esőcsepptől, mit hagytam, változott életem.
Már nincsen esőkabátom, sem esernyőm;
Hagyom, hogy vigyen az Éltetőm.
Héj, te kabátos ember, figyelj most rám,
Nem tudhattad eddig, ki vigyázna rád.
Vesd le minden álruhád és állj az ég alá:
Térj meg te is Őhozzá!
Az égből küldött eső végét nem látom.
Minden port lemosott, ami volt ruhámon.
Azóta néhányszor erős szél is támad,
De az eső fölöttem már el nem állhat.
Az égből küldött eső végét nem látom.
Minden port lemosott, ami volt ruhámon.
Azóta néhányszor erős szél is támad,
De az eső fölöttem már el nem állhat.