Don Quiote, a bús képű lovag megérkezett Budapestre búsképű lován.
Már a bevezető úton beleszeretett egy vöröshajú lányba, aki az út mentén olyan szépen sétált fel, s alá, s így sóhajtozott:
"Gyönyörű herceg! Ugye értem jöttél?"
A lovag hátrahőkölt, s emígyen szólt Rosirante lóhoz:
"Ő, Dulcinea! Most megmentem!"
És mégjobban beleszeretett!
De a románc keserű.
A lovagot nap-nap után a kocsmában láttam.
Én egy Hobóval ültem ott, mikor egy este a búsképű leűlt hozzánk, s kezdte mondani:

"Nem kell a könyv, én eldobom. Nem kell a dal, én már nem hallgatom. Dulcinea, egyedül Ő kell nekem, álmomban vörös hajával ébredtem. Ő rabságban él, és játszik velem, én rabja vagyok, és engedem.
Refr.: Én sírok, ti röhögtök: már megint a rozsdás szög,
de nekem senki-senki nem kell, csak a kis, vörös dög.
Megmenteném, s ő vállat von. Magyarázom, hogy élünk majd egy szép napon. Ő csókot int, s hogy tűnjek el, valakit vár, ma sajnos menni kell. Ő játszik velem, és élvezi, szerenádomat kineveti.
Refr.: Én sírok...
Verekedtem a rabtartókkal, Dulcinea!
Rugdostak az aszfalton, Dulcinea!
S te elsétáltál közben, Dulcinea!
Refr.: Én sírok...

Refr.: Én sírok...

Don Quiote szomorú ábrázatát nem látta többé Dulcinea.
A búsképű hangtalanúl tűnt el letört lován, és csak kicsi port vert.
Dulcinea az egészet álomnak hitte, és évek múltán elmesélte egy lélekgyógyásznak, aki fiatal volt, és erős.