LDG - Elveszett nemzedék

Szikla szilárd keménységgel, két lábbal a földön,
Magabiztos öntudattal a lakatot feltöröm,
Poros, régi emlékképek tárulnak most elém,
Mikor a csillagok még fenn voltak a világ legtetején,
Minden rendezetten a helyén, a szövegek, a dalok,
Most feltépem a sebeket, és talán meghallhatod,
Ha akarod, és ha tudod, a múltat felidézed,
Hallgatod a zenét, és a képeket nézed,
Egy, két év, három, még nem sok idő,
Van egy új, van egy jobb, egy biztos feltörő,
Feltörekvő, a sehonnan jött vándor,
Előkerül ő is a doboz legaljáról,
És lángol, a szíve újra tűzben ég,
Mosolyog a lelke, ahogyan néz feléd,
Szemében szikra lobban, és a tüzénél olvad,
Leporoltad, hát megint a régi, általad,
-Itt akad egy, két, amelyik örökké él,
Már régen nem szól, nem is beszél,
De a szíved sarkában mindig megmarad,
A hangját hallod, tudod, téged hívogat,
Hát,emlékezz rá, mert már régen elveszett,
Éleszd újra az előző nemzetet,
Gyertyát gyújtassz, és egy szeánszot adsz elő,
Meghálálja tetted az életre kelő,
Én is elvesztem, vesztettem,
Látom a változást magamon, azt, hogy milyen is lettem,
Elfeledtem minden szépet, minden gondolatot és képet,
Mert egy belső vágy azt kívánta, minden álmomat széjjel tépett,
És lépett, egy csapásra, mint egy szertefoszló emlék,
Keresgélhetnék, talán, de értelmet nem lelnék,
Szeretnék talán még egyszer utoljára, ha lehet,
De nem ismerné meg úgy senki a lelkemet.