Zorán - Kiáltás

Szürke folttá simul össze álmosan ablak és fal
Dohány füstje rezzenetlen húrra száll, kicseng a dal
Képek, hangok hullanak szét bennem
És összeáll egy kiáltás a csendben

Ó, ments meg engem
Üresen omlik rám az éj
Ó, ments meg engem
Vágyamban senki nem kísér

Elsüllyedne minden, ha veled nem találkoznék
És a végtelenbe nyúlna az ostoba, meddő sötétség

Ó, ments meg engem
Ahogyan megmenthetlek én
Tudom, hogy valahol létezel
Ó ments meg engem
Könnyeid letörölhetném én
Tudom, hogy valahol, valahol, valahol, lenned kell

Mozdul a kezem, a hamu lustán a földre hull
Hidegen lebben a füstje, keserű átkozottul

Ó, ments meg engem
Elfojtott kérdésektől
Csak a saját lélegzésem hallgatom
Ó, ments meg engem
Magányos ünnepektől
A szerelmet senkinek nem adhatom

Némafilmként arcok sora villan fel, a barátaim
Lányok néznek szépen sminkelt közönnyel, a kedveseim
Minden hűvös villanás szemükben
Egy kiáltássá sűrűsödik bennem

Ó, ments meg engem
Ellep a csend, ha nem felelsz
Tudom, hogy valahol jössz felém
Ó, ments meg engem
Mélyebbre húz le minden perc
Megfognám a kezed, ha elérném
Ó, ments meg engem
Érezned kell a kiáltást
Tudom, hogy valahol létezel
Ó, ments meg engem
Hallanod kell a kiáltást
Tudom, hogy valahol lenned kell

Megrezzen a padló, ahogy egy autó elrobog
Kicsit szélesebbre tárom a párás ablakot
Megcsörren egy csengő, egyre sűrűbb lesz a zaj
Rágyújtok, és közben valahol megszólal egy dal