Anna Karenina (musical) - Tizenhét év

(Dolly):
Kitty, most ketten vagyunk, szólj végre!
Nem mehet így, beszélgetnünk kell!
Tizenhét éves vagy, még vár minden...

(Kitty):
Akármi vár - nem érdekel!

(Dolly):
Higgy nekem! Ami bánt, ez az egész ügy
nem érhet annyit, hogy így szenvedj!

(Kitty):
Te a nővérem vagy, Dolly,
velem érzel, mégsem értesz!
Vronszkíj úgy kellett, mint a lélegzet!
És a részvéted - kolduspénz!

(Dolly):
Igazságtalan vagy, Kitty!

(Kitty):
Már nem tudok neked sem hinni!
Ó, kérlek, bocsáss meg!
Ő volt, kit gyermekként már vártam,
ő volt a mesék hőse mind!
Ábránd és képzelet, mind róla szólt...

(Dolly):
És Levin? Levin szeretett téged!

(Kitty):
Ó, Levin... most gyűlöl és megvet!
Szánom szegényt, mert jó ember!
Szánom magam, mert tévedtem!
Reménnyel jött, és én elküldtem!
Vronszkíj miatt - ki mást szeret!...

Tizenhét év - azt mondod, semmi még,
tizenhét év - és minden véget ért!
Elég a bánatból, a szégyenből,
túl sok már - ó, bárcsak meghalnék!

Tizenhét év - s a megcsúfolt remény,
a szívem már oly fáradt, olyan vén!
Százévnyi súlyt cipel, s egy kínzó kép,
a báli éj nem múló emlékét!

Sólyom voltam, s ha felröpít,
most kettőnké a nagy ég!
Mondj fájóbb kínt,
mint vergődni így,
hogy szárnyam eltörték!
Fáj a hűtlenség!
Ó, bár ne éreznék!

(Dolly):
Felejtsd el, ahogy más
megpróbál feledni minden csapást!
Aki ábrándoknak hitt,
végül csalódik mind,
s van, kit ez fölemészt!

(Kitty):
Szegény Dolly, te sírsz!
Ó, hányszor érezted, amit most én!

(Ketten):
Kit megcsaltak már, bárhogy kíván,
sosem lel feledést!