Opál Színház - Bábel

Album: nincs kép
Előadó: Opál Színház
Album: Keressük!
Szövegírók: Sziveri János
Siveri János
Zeneszerzők: Keressük a zeneszerzőt!
Kiadó: Keressük!
Stílus: Keressük!
Címkék: Keressük!
Megtekintve: Ma 1, összesen 2860 alkalommal

Beküldő

Triceps

Triceps

Pontszám: 984

Dalszöveg

Lengő lófejek a csillagok:
csörögnek, de én csak hallgatok,
mint az üvegcse, melyhez kavics ha koccan:
széttörik, bár meg se moccan.

Édeskés illatok enyvesednek,
könnye hullik téli fenyveseknek.
Piheg a szelíd karácsony,
nőm haja, akár a bársony.

Az éjben eső felesel, rólam locsog -
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Ravasz hó helyett a tűk, a vatták:
életem az ördögöknek adták.

Erőlködöm, emelkedném - nem lehet.
Rákgyanús, maroknyi fekély a lelet.
Gatya nélkül fetrengek az ágyon:
nem is eszem, s párnám lehányom.

Bőröm alá kesztyűs kézzel nyúlnak:
elképzelnek ürgének, nyúlnak...
33 éves lézengő, árva apostol:
keserű dolgokba megint belekóstol...

Talán ez már a végső kálvária.
A pohárban tiszta víz várja,
hogy e megnyomorító tudást
fölismerjem, mint Krisztus Júdást.

Langyos dallamra ráng a szív:
bármit, ha szólnak, most visszaszív.
Andalítóan lágy húgy csörgedez,
töri vállamat a fakereszt.

Általánosít az intenzív osztály:
vidd haza csomagod, vidd el, amit hoztál.
Szemed tükrét hagyd csak itt nekem:
nélküle értelmét semminek sem lelem.

Csöndesen beborul, szenesedik az ablak:
lényem legbenső kuckójába raklak.
Mitévő legyek: szállnak
árnyam körül a szárnyak...

És te, hallod-e az ócska dallamot,
melyre az elmúlásba ballagok?
Cseppek csöpögnek egyenest az érbe:
tápvizet kapok vérért cserébe.

Megcsapott a halál szele:
együtt hálok-kelek vele.
Akár a lepedő, rám tapadt -
párna gyötri a hátamat.

A nyárfák tűhegyes csúcsa fázik:
a megriadt égbe mártózva ázik.
Nem látni mást a harmadik emeletről -
megfeledkezem halkan a leheletről.

Hőse lettem újra, édes Erzsébet,
szemérmetlenül, költőd versének...
Hamuszürke, gyáva hajnalokon
elszökni tőled - bár, semmi okom...

Egyre közeledem a halálhoz.
Eső esik vagy izzadok - talán hoz
valami heveny változást
ez az álom nélküli álmodás.

Tekintetem, mint padlón a szappan:
odafagyott, oly mozdulatlan.
Testem láttán elfog a szédület:
romba dőlt, bábeli épület...

Meddig leszek még bőrömnek bérlője -
a józanság olykor ráront az élőre.
Pántolt kobakomból kifelé tolat
a hirtelen fölnyergelt gondolat:

Annak, ki urasan végezheti dolgát,
minek megjátszania a szolgát?
Érdemes-e menekülni innen,
gyarlóságomat ha magammal kell vinnem?

Bestiák sora sürög-forog:
egyikük hörög, másikuk morog.
Farkát morzsolva réved a sátán,
szőrzete felmered a hátán.

Szenny nemesíti a lázongó kant:
tükörből lesem e bárdolatlant.
Mint lantokat forgató rozsdás eke,
előttem gördül hiányzó kereke.

Tűvel átdöfött fallosza himbál:
láthatja bárki, aki csak kint áll.
Minemű lény ő, ha szája habzik,
ha magáért hevül, ha önmagával bagzik?

Ó istenem, csak ennyit érek!
kezeim immár hullafehérek.
Ablakra tapad a hajnali pára;
eleget féltem, eltűnök nemsokára.

A levegőt köztetek nem sokáig rontom -
bőrömön átvilágít a csontom.
Habzó fellegek leve csorog,
kétharmad gyomrom nélkülem korog.

Félbehagyott mondat - annyit sem érek.
Lángol a bendőm, mintha méreg
égne húsom alatt, valahol legbelül,
hol étkek helyett alvadt vér feszül.

Most hirtelen természetellenes
kegyelet vagy üdvözülés kellemes
áramlata jár át, és lelkemben cirkál:
illik-e költőnek, hogy ilyesmit firkál...?

Semmi nem igazolja vereségünket -
nyakamon a vér már alig lüktet...
Isten, természet, történelem -
kibabráltatok jócskán velem...

A pokolba új lakó költözik:
selyembe, brokátba, gézbe öltözik.
Nincs szükség metafizikus személyzetre,
hogyha halálra vagyunk kiképezve.

Üregek végén üregek vannak -
egyremegy: neveznek nősténynek, kannak.
A pokol csak óriási szálloda:
száll ide lelkünk, száll oda.


Új lakó költözik az üres lakásba.
Felkészítenek az összevarrásra;
s miközben testem még földi börtöné,
szembogarak gyűlnek a fény köré...

Huzatban aszalódik az arcom:
kire hárítsam saját kudarcom...?
Nincs erő, mi bukásom felülmúlja:
vereségemnek vagyok féktelen tanúja.

Megmászom ismét a három emeletet,
kihagyva néhány elcsépelt jelenetet.
Épülök, de szellemem tovább rombolom:
halálomat türelmesen begombolom.

Az éjben eső felesel, rólam locsog -
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból műanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.
 
Hozzászólás írásához kérjük jelentkezz be!

Zeneszöveg hozzászólások

Te vagy a kiválasztott!
Te

Még egy hozzászólás sincs, tökéletes alkalom, hogy írj valamit!

© 2019 - Zeneszöveg.hu Kft. - Minden jog fenntartva.
// //
Kedves Látogatónk!

A Zeneszöveg.hu oldal teljes értékű használatához minimum Internet Explorer 8 vagy Google Chrome v8.0, illetve Mozilla Firefox 4.0 böngésző ajánlott. Az alábbi linkeken elérhetők a legfrissebb változatok.

Amennyiben korlátozott lehetőségekkel folytatni kívánod a böngészést oldalainkon, kattints a TOVÁBB gombra.

Tovább
//