Kaszás Attila - Végtelen kékség

Cserepes szájú, nézd az ég,
kiszáradt az ajka.
Repedezett arcán mind a kék,
megfáradt szemem csüng rajta.

Nem kell, hogy olyan messze néz,
a kékség nagyon messze még,
lehet, én vagyok túl közel,
lehet, nem éget úgy tüzem.

Lehet, hogy lentről látjuk másként,
lehet, minden összeforr,
ott az égi messzeségben,
hol a kékség átkarol.
Lehet, hogy szánalmasan fáj még,
az hogy nincs mi átölel,
s az a végtelen nagy kékség
nem enged még közel.

Tapogasd újra a földet,
morzsolt rögöt vigye a szél!
Ujjaid közt aranypermet,
bármerre sodródik, földet ér.

Most fejünk lehajtva így jó,
fölöttünk megszűnt már az ég,
csak befelé szabad nézzünk,
mert elcsábít újra a kék.

Lehet, hogy lentről látjuk másként,
lehet, minden összeforr,
ott az égi messzeségben,
hol a kékség átkarol.
Lehet, hogy szánalmasan fáj még,
az hogy nincs mi átölel,
s az a végtelen nagy kékség
nem enged még közel.

Lehet, de nem szabad,
hogy a percet elszalaszd,
mikor minden eléd tárul,
s a kékség összezárul.

És még mindig itt vagyok,
újra meleget adhatok,
nincs távol és közel,
a kékség együtt visz el.

Lehet, hogy lentről látjuk másként,
lehet, minden összeforr,
ott az égi messzeségben,
hol a kékség átkarol.
Lehet, hogy szánalmasan fáj még,
az hogy nincs mi átölel,
s az a végtelen nagy kékség
nem enged még közel.

Lehet, hogy lentről látjuk másként,
lehet, minden összeforr,
ott az égi messzeségben,
hol a kékség átkarol.
Lehet, hogy szánalmasan fáj még,
az hogy nincs mi átölel,
s az a végtelen nagy kékség
nem enged még közel.

Tapogasd újra a földet,
morzsolt rögöt vigye a szél...