Halász Judit - Az ördögfióka és a tündér

Ördögfióka-barátom
felvidít, ahányszor látom,
olyan fürge, olyan fényes,
szaga kellemesen kénes
saját talpát nyalni képes.

Van két kicsi, hegyes szarva,
van egy izmos, kurta farka,
magas fákon reggel, este
annál fogva lóg, libegve,
s diót dob a gyerekekre.

Egyszer egy tündér járt arra,
ringott-lengett jobbra-balra,
fehér bugyija kilátszott,
mókusa volt azzal játszott,
fütyörészett, dalolászott.

Kis ördögöm fentről látta,
s beleszeretett a lányba.
Le is ugrott egykettőre
bukfencezve és pörögve,
s megállt vigyázzban előtte.

Édes tündér, úgy szeretlek,
mint a mézet, vagy az epret.
Soha senkit ilyen szépen
nem szerettem földön-égen-
kérlek, légy a feleségem.”

A tündér ezt válaszolta:
„Menjek lakni a pokolba?
Javulj meg, és megszeretlek,
Szüleimhez bevezetlek,
s két hét múlva férjül veszlek.”

Barátom a fejét rázta:
Miket beszélsz, tündérlányka?
Rossz az ördög, hogyha jó!
Vagy legyek tán áruló?
Úgy lennék hozzád való?

Kacarászni kezdett erre
a tündérlány csilingelve,
Egyéb választ nem adott,
tapsolt, ugrált, kacagott,
tündérien mulatott.