Őrvidék - Fagyhalál

Ropog a fegyver, és bűzben járok.
Akár merre nézek, Halált látok.
A Társaim jajgatnak, már csak félig élnek,
Köszönjük szépen a volt ország-vezetésnek!

Golyót kaptak testükbe, ömlik a vér onnan,
Sokunkért aggódnak odahaza a magyar honban.
Semmit nem tudnak rólunk, élünk, vagy halunk?
Lépésenként Istenhez száll minden szavunk.

Tüzel az ellenség, tüzel a magyar,
Jobb, ha menekül, aki élni akar.
Mi nem futunk, szembe nézünk a tankkal,
Erre minket a becsületünk sarkal.

Télnek kellős közepén járunk,
A hidegtől remeg a lábunk.
Előttünk jön az ellenség,
Hogy testünket eltemessék.

„Jaj! Ez a hang, ez mennyire ellenséges!”
És dübörög felénk a T-34-es.
Töltjük a puskát, és egyre csak töltjük,
A lőszert egy-két szóból el is lőjük!

Repülők az égen, bombákkal felszerelve,
A Magyar Hadsereg Halálra van ítélve.
A sztálini haderő körbe vett minket,
Golyó találja lábam bárhová lépek!

Voronyezs utcái vérünkben úsznak,
Vörös színt adva a temérdek romnak.
Nem jön a német, pedig megígérte nekünk,
E helyett az oroszok kitépik a belünk.

Majd halálra fagyunk, oly zord a tél,
De aki még éber; vérszagban él.
Füstfelhő nyúlik a Don-kanyar egére,
Jelzi, hogy a magyarnak ezennel VÉGE!