Kormorán - Ha most

Ha most kérdeznél,
elmondanám –
Volt egyszer egy este –
amikor,
mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei,
tudtam –
téged kereslek.
Fáztál,
és takarót adott neked a szeretet,
s egy pincér, meg a sötétség puha teste,
a bátortalan vágy,
hogy valakit ismét szeressek,
Mert féltem az újtól,
nehogy valakit ismét elveszítsek.

Volt egy mosoly is még –
voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat,
az örömök, a kínok.

Már tudom, semmi sem volt igaz,
már tudom,
illúzió volt minden –
Nem volt igaz az ölelés...
...De nem fáj már: a „Nincsen”.

Most már szinte mindegy,
mit írtam akkor
mit éreztem éppen
Már nem karcolt több csíkot a bánat
az éjszakai égen.

Ne mondj semmit még,
mert véget ér az álom.
Felébredünk, s egymásra nézve
semmit sem találunk
Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba,
szorítjuk a semmit
mert nem tudhatjuk mi jön még
meddig tart:
a Meddig?

Ne mondj semmit még,
így szótlanul szeretlek.
Olyannak, mint a kép:
mit önmagamnak festek.
Csak annyit mondj majd egyszer:
Jó reggelt ... az éjszakánknak vége
S megkapod az életet,
az életért cserébe.

Most legyünk csendben,
mert ránk zuhant az ég
Felállni nem lesz könnyű,
hallgassunk
most még...