Kormorán - Már nem

Már nem hallom, egy soha sem volt perc
fülembe dörömbölő csendjét
már nem hallom, amit kerestem
s hogy kerestem is csak emlék.
Te magad akartál lenni
de mit kellett volna tenni ?
Amit akarhattunk volna,
az megmaradt :
az semmi !
Mert
mese, hogy volt egy öregember,
s egyszer hullt a hó.
De az apóka ,
s egy néni, azt mondták :
mégis, talán mégis.
Mégis védik,
ami megmaradt.
Legyen úgy, ahogy az élet kéri
ahogy senki nem érti,
úgy legyen
mégis.
Lesz valaha egy új világ,
mely megérti : mi fájt.
Mely arról szól, hogy volt két ember
ki ugyanarra várt.
Mindkettő gyenge volt
vétkezett.
Önmaga,
s a másik ellen.
Nem tudhatták mit hagynak el :
hogy emberük az ember.
Az Egyik csak élt,
a Másik csak kért
csak szeretetet csak úgy senki ellen.
De az Egyik nem vette észre
s megölte őt
önmaga,
s a másik ellen.
Ha olvasod a mesét,
sírsz majd anyáddal
sírsz ott a sírnál
ahol temetsz majd engem is
ahol késő már, ha hívnál.
Nem szégyen az a forradás,
melyet titokban mutattál,
mely az a seb, hogy találkoztunk
hogy önmagadban láttál.
Most nagyon kéne
valaki átöleljen,
elhiggye
őszintén szeretném :
nagyon szeressen úgy,
ahogy én is szeretném.
Jó lenne most
ne kelljen arra várni
mit szól a világ ?
Jó lenne semmit se látni.
Jó lenne hallani lépteid a lépcsőn,
hogy jössz,
mert döntöttél
s nem kell többé az álmot várni
az álmot :
Ha itt lennél.
Mert nincs még
nincs késő.
De annyiszor volt már szó
olyan szó,
ami a végső.
Mindent szétrontottam magam körül,
mert tudtam reád vártam.
Már tudom nincs értelme
mégis ezt kívántam.