Kormorán - Szerelmünk a ködben

Szerelmünk a ködben,
itt van előttem
s mögöttem
pedig sohasem hittem.

Van valami jel,
mely fénylik előttem,
nem látom csak érzem,
vezeti léptem.

Kinyújtom kezem,
nem fogok semmit,
nem tudom mit,
miért kéne tenni.

Vágyom, hogy szeressek,
és engem szeressenek,
könyörögök a Teremtőhöz
értse szerelmemet.

Megfoghatatlan mi hajt
hosszú évek óta.
Van is, meg nincs is
átvitt az időn túlra.

Lebegve ott megtudhattam :
mi fájt, mi volt szép,
szerelmünk ködbe tévedt,
hol végtelen a tér.

Árnyékok maradtak,
hosszú-hosszú csöndek,
néhány fotó, a múlt számlája,
miket vissza sose kérhetsz !

Hétköznapi gondok,
mint ágak ketté törnek,
vihar dúl a semmiben,
hová érkeztem, hová jöttem.

Fogcsikorgatva várok
egy hívást minden éjjel,
de jön a hajnal egy újabb
tétlen szenvedéllyel.

Üvölteném, itt vagyok,
itt valahol a ködben,
állok szavak nélkül,
bélyegzetten, süketen, összetörten.

Nincs hang belőlem,
e helyre idegenként kerültem,
őszintén akartam mindent,
őszintén szerettem.

Tudom itt van szerelmünk,
ebben a fehérségben,
tiszta, őszinte
emberhez mérten.

Szerelmünk a ködben,
nem veszhet el végleg,
segíts, hogy szerethessek
szerethesselek téged.