Kormorán - Útszéli Krisztusok

A kéz, mely lépteid régóta vigyázza, az ismeretlenbe vezet majd, egy sohasem volt világba, hol meghajolnak a fák, melyek utadat szegélyzik. Három kicsiny kék ló éjszakád éberen kíséri, s ha válladra száll a hajnal, egy foltos kutya ébreszt. Szárnyára vesz sok-sok madár, egy nevet karcol az égre. Felérsz messze a felhők fölé, a Nap templomába, mert a boldogság, mit keresel, oda van bezárva. A kapu kitárul - találsz egy virágot. Lehet kicsiny, hervatag, de te mégis szépnek látod. Ő az, ki megmutatja, mely útra kell térni, de a belső békét magadtól, magadnak kell kérni. Jó lesz fent az álmaidban fürödni égi szélben, hajód is lesz, két árbóccal, mint barnult, régi képen. Azzal jössz majd vissza a Földre.
De más leszel, végleg. Nem könnyezel többé egy-egy semmiségen.
Már tudod, ez szerelem volt.
Ismét érzed a fényt, már tudod, milyen az élet, s életet nem mástól kérsz. Már tudod, életed magadnak kell élned.
S a csodákat, mit kerestél, megtalálod végre. Nem szólalnak többé benned reményvesztett himnuszok.
Mik kísértek eddig, mint út szélén kő-Krisztusok