Németh József - Ott lenn a téren

Ma újra emlékeztem rád bánatosan,
Megcsókoltam a fényképed oly szomorúan.
Leültem a régi padra én a téren ott,
Ahol a te két szép szemed egyszer megfogott.
Éreztem, hogy megismertek a kismadarak,
Megértették, hogy a szívem egyedül maradt.
Szomorúak voltak ők is, ajkuk néma volt...
Panaszkodtam nekik kicsit, dalom rólad szólt...
Ott lenn a téren pont olyan minden,
Mint amikor veled jártam én.
A pad is ott áll,
Csak engem nem vár,
Senki se már,
Mert elment könnyedén.
Átkaroltam azt a fát, mely emlékeztet rád,
Melyen zsebkésemmel egykor nevet véstem át.
Ifjú voltam akkor én és egy kicsit bolond...
Azt, hogy csókom nem esett jól, soha ne is mondd!
Ugyanaz az őr van most, ki akkor megfogott,
Mikor neked piros rózsát loptam egyszer ott.
Megvan még a hinta, melyen most már nem te ülsz.
Ő is tudja azt, hogy te már régen elkerülsz.
Ott lenn a téren pont olyan minden,
Mint amikor veled jártam én.
A pad is ott áll,
Csak engem nem vár,
Senki se már,
Mert elment könnyedén.
Odalépett mellém az a délceg öregúr,
Kinek a zsebében mindig gesztenye lapul.
Ránéztem és megismertem: ott volt akkor is,
Amikor te nékem azt suttogtad kis hamis:
Bárhogy futnak el az évek s fogy az életünk,
Vannak olyan pillanatok, mit nem feledünk!
Emlékezni fogok mindig, nem feledem el:
Hol kezdődött a szerelmünk, hol van az a hely!
Ott lenn a téren pont olyan minden,
Mint amikor veled jártam én.
A pad is ott áll,
Csak engem nem vár,
Senki se már,
Mert elment könnyedén.
Taralillá...