Eccentrics - Anonim Altruisták

A fényképem a fényképedet csókolja,
Lehetetlen szerelmünk egy odatévedt pók szövi,
Életem kocka, de gúla vagyok benne,
Megfordulásomat a térfogat ellehetetlenítette,
Tudom, hogy te is hajszárítóddal fürdesz,
Az áram felejtést provokál emlékeink sírján,
Szobor vagyok ágyam négylábú talapzatán,
Mi szilárdan álló kontinens a világóceánban,
Hol kegytárgyakkal, kibiztosított fegyverekkel,
Hajótöröttek hajszálnyi deszkájukon úsznak,
De én, magzatvízből tutajommal jöttem,
Fényjelzéseket adtam le sok csukott szemhéj felé,
De átaludtak, úgy mindent, mint a medve,
Tudom nemcsak negyven százalék az életből az álom,
De miért van, hogy halott kacsák gágogását hallom?
Kik a párnám tollaiért nekem életüket adták,
Altruisták! Ők tudták miért születtek!
Nem hiszem, hogy céljuk közt az élet ott lett volna...

Ha lehunyom szemem, meglátom a tested,
És nem érhetek hozzád, mert átvállaltam leprád,
Pantomimmal súgni akartam még valamit,
De szavam közben amputáltak rosszakaró erők,
Ahogy asztalát a láb vevőantennáját rádió,
Zebráját a csík: lényegemet vesztettem,
De érted kiállhatok az argentínok ellen,
És beküszködöm féllábal a vb döntő gólját,
Hogy nyerjenek, és hogy érjek hozzá labdához,
A kedvencedért izgulván a cipőjévé válok,
De mint tolakodást, ha úgylátod e dolgot,
Akkor a legszebb pillanatban is majd elleszek egy polcon,
De ha nap süt rád és blúzod mellett vállad ég,
Én ott lennék egy észrevétlen, rádsimuló váladék,
De te kinyomsz, mint egy túlérett nagypattanást,
A tükörre placcsanok, látod akkor is csak engem látsz.
Hát bocs! Tehát mégsem illünk össze,
Kérdezd meg az Istent, életünk miért így kötözte...