Dolhai Attila - Két összeillő ember

Két kis árnyék fények mögött,
szürke senkik nagyok között.
Mellékutcán álmodozók,
boldog csendben hallgatók.

Két kis csendes, egyszerű ember,
mégis miénk a nagyvilág.
Kéz a kézben, együtt az úton,
egymást nézve megyünk tovább.

Két összeillő ember
fénylő, tágra nyíló szemmel,
figyeld, elakad a hangunk,
Istenem, hát mi vagyunk.

Két fénysugár a ködben,
jöttél akkor, és én jöttem.
Látod, így volt írva sorsunk,
most élünk végre, nem csak álmodunk.

Két kis fűszál dús fák között,
két kis porszem hegyek mögött.
Völgyek mélyén két kis virág,
mérhetetlen boldogság.

Ezek vagyunk, mióta csendben
enyém lettél, és én tiéd.
Mikor másra nem süt a napfény,
nekünk akkor is ragyog az ég.

Két összeillő ember
fénylő, tágra nyíló szemmel,
figyeld, elakad a hangunk,
Istenem, hát mi vagyunk.

Két fénysugár a ködben,
jöttél akkor, és én jöttem.
Végre megláttalak téged,
hát feledjük az elhullt könnyeket.

Két összeillő ember
fénylő, tágra nyíló szemmel,
figyeld, elakad a hangunk,
Istenem, hát mi vagyunk.

Két fénysugár a ködben,
jöttél akkor, és én jöttem.
Végre megláttalak téged,
és köszönöm az egész életet!