Cseh Tamás - Sors elvtárs dala

Ollálá
és még egyszer ollálá.
Stollwerk, ez édes cukorparádé,
mondja utánam Ecsédi, igen, igen, igen.

Ollálá,
az íz, az íz simogatsz, andalítsz,
te szájpadláson és nyelvem hegyén
szerteszét ömlő édes íz.

Jaj, de jó, ollálá, jaj, de jó,
ez a süppedő forró,
ízből és szagból
összeszőtt szőttes jaj, de jó.

Ollálá,
mondjuk még százszor el,
hogy Stolwerk ez,
hogy ez édes, hogy ez cukorparádé.
Na, mondja utánam, Ecsédikém!
Igen, igen, igen!

Ollálá, lálálálálálá!
Jaj, de jó Ecsédi, sőt jaj, de jó is lesz majd!
Sőt, jaj, de jó máris, fenomenális!
Jaj, de jó mindig Ecsédi, mindig!
Ollálá, lálálálálálá!

Csüccs le csak Ecsédikém! Csüccs le és ollálá!
Na, csüccs le csak és csüccs le,
és csucsukálj csak
és mondd csak utánam Ecsédi: ollálá!

És Ecsédi állt transzban a Baross téren,
hogy lálá-lálá,
a szája sarkából édes nyál csordult,
Sas elvtárs pedig mosolygott, mint az üres országút,
és mondta, hogy:
- Jó, jó, Ecsédi, nagyon jó.
Majd mind a két aktatáskájával verdesni kezdett,
és egy idő után méltóságteljesen fölemelkedett
a levegőbe.
És az önmaga által kijelölt pályára állt természetesen,
csakhogy ebben a pillanatban megszűnt
az Ecsédire gyakorolt bűvös hatása,
és Ecsédi fölugrott, megrázta a fejét,
és szaladni kezdett alatta, hogy:
- Sas elvtárs, a Vizi a pályaudvaron van?
Azt tetszett mondani?
Tényleg a pályaudvaron van, azt tetszett mondani?

És erre Sas elvtárs egy kört leírt az Ecsédi felett
így, hogy:
- Lálálállá, Ecsédi, ollálá!
Majd még egy kört leírt, és azt mondta:
- Hányszor kell maguknak mondani,
Ecsédi, hogy hollálálá,
mondani Ecsédi mondani, mondani!!!
Azzal elsüvített, és az érces rikoltása már
az Astoria szálloda fölött hallatszott, hogy:
- Sas, Sas, Sas, Sólyom, Sólyom, Sólyom,
vételen vagyok, vétel, adás:
- Beszéltem a fiúkkal, jó fiúk ezek.
Sas még egy kísérletet javasol.
Sólyom, vétel, vétel, adás, adás, vétel, vétel, adás...

És ő így el.
Ecsédi pedig be a pályaudvarra,
ahol Vizit hagytuk az imént, amint éppen
azt kérdezte magától - emlékszünk -, hogy:
- Indulnak-e innen vonatok egyáltalán.
És ez egy nagyon veszélyes kérdése,
mert aki ezt kérdezi, az könnyen megbukhat,
mert ezt kérdezni a megingás jele.
És lám, jött is a hurkos ember,
de Vizi azt mondta neki, hogy:
- nem, nem törsz meg!
És hát persze, biztos ami biztos, elrohant onnan.
És futás közben mondta, hogy:
- Egy vonatot, egy vonatot,
egy vonatot nekem, a vonatunkat!
És rohant, rohant, míg egyszer csak
valami viszketésszerűséget nem érzett a gerinctájon,
olyat, mint amikor valami nincs rendben,
amikor meg kell állni.

És a Vizi megállt, megfordult,
és a pénztárgépet látta, mellette a pénztárosnőt,
és mondta, hogy:
- Igen, az a pénztárosnő.
És még egyszer odanézett, és látta, hogy egy férfi
éppen fúrja bele a fejét a pénztárosnő nagy szőke hajába.
És figyelte az arcot, ahogy az eltűnik,
meg előbukkan a hajszálak között.
És egyszer csak visszakapta a fejét, és mondta,
hogy:
- Úristen, az apám! Persze, ez a törzshelye.
Túlitta magát, nem fogják kiszolgálni,
kezdődik a kunyerálás.
De nem ment tovább, hanem hallgatta,
hogy mit mond az apja.
És az apja, ha lehetett még közelebb csúszni
a pénztárosnőhöz, éppen azt tette és közben
mondta, hogy:
- A fiamra akarok inni, asszonyom.
Azt hiszem, itt hagyott engem a fiam.
Ki lát az emberekbe, Emmácska, drága édes.
Azt mondja, én vagyok az ital. Nem vagyok megoldás.
Hm. És ezzel meg vagyok oldva neki.
Kisztihand, Emmácska.
Honnan tudhatnák ezek, amit mi tudunk?
Kérek szépen...hoppá, mit is akartam?
Azt hiszem, elfelejtettem a nevemet!
Nem, nem, nem, nem, nem, már megint megvan.
Nem, nem, nem, ez a fiam neve.
Az enyém is megvan, Emmácska.
Az enyém: idősebb Vizi Miklós.
És Vizi nézte maga előtt a padlót, vagy kövezetet,
vagy mi volt az, és mondta magában, hogy: