És a mutatványom röviden abból áll,
hogy van egy asszony, és van egy fiú, vagy egy lány,
és cirkuszi ponyva csak fölöttük a biztos fedél,
s a két torok közt kifeszül egy kötél.

Egy pillantás múlva a kötélen ott termek én,
és sötét ruhában megperdülök a közepén.
A talpammal megérzek két sóhajt, egy szívdobbanást,
és elrugaszkodóban mondok ott még egy fohászt, hogy:

Édeseim, nyugodtan, szépen! Ugye nem vagyok nehéz?
Csak álljatok cövekként végig, na ennyi hát az egész.
A mosolyotok láttán a pára elfut majd minden szemet.
Én dobbantok, szállok, ti pedig vegyetek mély lélegzetet.

Lelkeim, ennek a dolognak, hogy pontosan értsetek,
a könnyedség adja varázsát. Hát kérlek, ne lihegjetek!
Ha dobbantok, felszállok, pörgök, fogjátok fel a zuhanást,
aztán, ha túléltem, körbecsókolom majd a két véraláfutást.

E pokoli tornát nem azokért művelem,
kik artistának készültek egykor velem,
s most páholyban lapulva zokognak mutatványomon.
Nem érettük fuldokolsz, fiacskám, szép asszonyom.

Egy ellenük felnevelt ötlettel lépünk ma fel:
ha rám hagyták, megőrzöm, miattam ne vesszen el
a szaltószabadság. Hát ennyi csak. Ez az egész.
És nyugtassatok meg! Ugye nem vagyok nehéz?

a szaltószabadság. Hát ennyi csak. Ez az egész.
És nyugtassatok meg! Ugye nem vagyok nehéz?