Cseh Tamás - Szöveg 11.(Mélyrepülés)

Album: nincs kép
Előadó: Cseh Tamás
Album: Keressük!
Szövegírók: Csengey Dénes
Zeneszerzők: Keressük a zeneszerzőt!
Kiadó: Keressük!
Stílus: Keressük!
Címkék: Keressük!
Megtekintve: Ma 1, összesen 3874 alkalommal

Beküldő

kokrak

kokrak

Pontszám: 294

Hallgass bele

Dalszöveg

A kagylóból pedig zajok jöttek elő, összekeveredtek, egymásba olvadtak, súgva, bugyborékolva. Legmesszebbről és alig hallhatóan egy szaggatott hang. A foglalt jelzés.
- Hát nem lehet itt még énekelni se? - üvöltötte Novák, és emelte a készüléket, hogy a falhoz vágja, hogy menjen annyi darabra, ahány felé a népe, meg menjen annyi darabra, ahány felé a nemzedéke, aztán jöjjön egy jól söprő új söprő, vízözön, vagy akármi… Csak aztán megfogta a mozdulatot, így, vállból, letette a készüléket, rá az elbolondult kagylót, és azt mondta magában: - Jó. Akkor ez lesz. Nem éneklek. Csak vagyok. Nincsen csodás erejű hangfekvésem, csak szabad vagyok. Nem vagyok követendő példa, csak a maga sorsát uraló ember. Ennyi. És ez végleges.
- Így állt Novák a szoba közepén, ebben az elhatározásban, amikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy vadlibaraj húz keresztül a szobán, szabályos ék alakban, be a törött ablakon, ki a nyitott előszobaajtón. De valahogy nagyon is vízszintesen, nagyon is egyenesen repültek azok a vadlibák, és ebből Novák gyanút fogott. Odarohant az ablakhoz, és látta, hogy most aztán elszállt, most csak igazán. A ház a levegőben lebegett, körülbelül ezer méteres magasságban, mindenféle kötelek és koloncok lógtak le róla, de a földdel a jelek szerint csak egy telefonzsinór kötötte össze. A telefonzsinór pedig a Jégmadár étterem kéményében tűnt el, és Novák tudta, hogy az ő barátai csimpaszkodnak a végén, hogy ők röptetik a házat, és egyben ők is tartják, hogy végleg el ne röpüljön. Közben persze az alpinisták is lelepleződtek, de velük már nem törődött senki, hanem üdvrivalgások és színes léggömbök uralták a légteret.
- Sikerült! - üvöltötte a tömeg egyik fele. - Megúsztuk! - így meg a másik. És mind együtt azt, hogy: - A mi fiunk! A mi fiunk! A mi fiunk! - Te jó isten! Sikerült! Mindennek vége. Egyetlen árva ház a levegőben. És én elpazaroltam minden erőmet, soha többet nem fogok tudni így énekelni. Vissza fognak húzni. És igazuk lesz. Ez így értelmetlen és nevetséges.
Állt a ház a levegőben, a maga kényes egyensúlyában, állt szegény Novák kétségbeesetten a törött ablaknál, és hallotta, hogy most már kinn a függőfolyosón is hatalmas zsivaj dagadoz, hogy ott dörömbölnek meg kiabálnak a lakók. Az egyik így kiabált, hogy: - Novák úr, Novák úr, látja, ezek a maga dolgai! Én mindig tudtam, hogy nem lesz ennek jó vége! - Egy másik pedig azt, hogy: - Ha már idáig jutottunk, Novák, ne szarakodj, hanem vágd el azt a rohadt zsinórt, úgyse működik! - Megint egy másik így, hogy: - És tessék mondani, elfogadják majd ezt a helyet állandó lakcímnek? Mert én nem vagyok ellene semmi újnak, de azért az embernek legyenek rendben a papírjai. - Egy egyenruhás férfi hadonászott, hogy: - Súlyos hiba, ilyen tökéletes célpontot adni! Súlyos hiba ilyen tökéletes célpontot adni! - Aztán egy rekedtes hang pedig, hogy: - Én nem bánom, Novák úr, legyen úgy, ahogy maga akarja, de akkor váltsa vissza tőlem bolti áron az üres üvegeket, és adjon is érte mindjárt cseresznyét, mert én józanul lebegni nem bírok! - Aztán egy idős, ősz úr hajolt be az előszobába, és mondta, hogy: - Tudja Isten, Novák úr! Azért én mégis csak szerettem ezt a földet. - A többi hang beleveszett a zsivajba, lábdobogásba. Novák csak állt a törött ablaknál, nézte kővé meredten, hogy a lakók másznak le egyenként a telefonzsinóron, ki egy faliórával, ki egy szmokinggal, ki egy fodros pólyával a hátán, látta, amint sorban eltűnnek a Jégmadár kéménylyukában. Végül csend lett, egyedül maradt a házban.
- Jól van, kapitány, minden kész, minden rendben. Nincs több dobásod, nem volna miért lemászni. Nincs is más hátra, már csak az elegáns vég. Már csak az elegáns vég. Azzal keresztülsétált a szobán, ki a folyosóra, le a lépcsőn, és megállt a ház kapujában. Ott húzódott előtte a telefonzsinór, feszesen, pengett, miként a húr. Novák megsimogatta a kapufélfát, és mondta, hogy: - Menj, édes! Menj, kicsi édesem! - Azzal villant a zsebkése, a ház emelkedni kezdett, mint egy rakéta, ő pedig kilendült, és zuhant, mint a kő. Közben ezt mormolta:
 
Hozzászólás írásához kérjük jelentkezz be!

Zeneszöveg hozzászólások

Te vagy a kiválasztott!
Te

Még egy hozzászólás sincs, tökéletes alkalom, hogy írj valamit!

© 2019 - Zeneszöveg.hu Kft. - Minden jog fenntartva.
// //
Kedves Látogatónk!

A Zeneszöveg.hu oldal teljes értékű használatához minimum Internet Explorer 8 vagy Google Chrome v8.0, illetve Mozilla Firefox 4.0 böngésző ajánlott. Az alábbi linkeken elérhetők a legfrissebb változatok.

Amennyiben korlátozott lehetőségekkel folytatni kívánod a böngészést oldalainkon, kattints a TOVÁBB gombra.

Tovább
//