Lakat - A titkok őrzője - Emlékmalom

Album: nincs kép
Szövegírók: Keressük a szövegírót!
Zeneszerzők: Keressük a zeneszerzőt!
Kiadó: Keressük!
Stílus: Keressük!
Címkék: Keressük!
Megtekintve: Ma 2, összesen 1378 alkalommal

Beküldő

W.W.F.

W.W.F.

Pontszám: 298

Dalszöveg

Hetvenkilencet mutattak a naptárak,
S még nem jártak az égben az árak.
Mikor az égbolt megnyílt felettem,
S bár nem akarta senki mégis megszülettem.

Néztem is a sok elém táruló képet,
És láttam a sok rajtam ámuldozó népet.
"Milyen kis kancsi, és a feje milyen kerek!"
De azt egyik se mondta: Jé, milyen szép gyerek!

Nyolcvanhétben aztán kis iskolás lettem,
Máig is emlékszem, hogy mennyire szerettem.
Sok misztikus vers, sok érdekes forma,
Csak két dolog nem ment: Az ének meg a torna.

Sok-sok új embert ismertem meg ekkor,
Meg, hogy mi a derékszög és, hogy mi a vektor.
Tanított az élet s minden fa és bokor,
A saját szüleimmel is elindult a pokol.

Kilencvennégyben vége lett a dalnak,
Az akkori haverok máig is hadarnak.
Nyolc esztendő után kijártuk a sulit,
S már csajokat akartunk, szerelmet és bulit.

A volt osztálytársnők meg értetlenül lestek,
Ahogy bámultam azt, hogy teherbe estek.
Én vagyok bolond, hisz a gyerek a minden,
De mire mész vele, ha másod meg nincsen?

Kilencvenhatban már minden haver kanos,
Én közben rájöttem, hogy nem leszek asztalos.
S mint, birkanyáj mellől a lázadó pulit,
Két és fél év után hagytam ott a sulit.

Rájöttem arra, hogy nem tudom csinálni,
Többre vagyok hivatott, mint robotgéppé válni.
S, hogy ne ébresszen engem ordítozó vekker,
Így lett hát belőlem alattomos hacker.

Kilencvenkilencben mikor virágzott a repce,
Már fel volt állítva rám a kelepce.
S mivel nagyképűn hittem, hogy a csúcson álltam,
Mit sem sejtve lazán bele is sétáltam.

Egy csapásra akkor beborult az égbolt,
De máig is emlékszem mégis milyen szép volt.
S mint, a tűzbe dobott kukorica kévét,
Zabált fel engem is az egyik új tévé.

Kilencvenhétben már a parkokban ültem,
Elfogyott a lóvém s az utcára kerültem.
Szép lassan nagy gazember lettem,
Padokon aludtam és napokig nem ettem.

Míg mások ünnepeltek én havat lapátoltam,
És lassan felfogtam, hogy az életem-eltoltam.
Míg mindenki evett és a hóesésben szoptam,
S ha úgy hozta az élet, hazudtam és loptam.

Kétezerben aztán helyre állt a béke,
Ez azóta is a lelkem menedéke.
A züllött stílust többé már nem vittem,
A saját erőmből leérettségiztem.

A fősulis évek túl gyorsan elteltek,
Örültem neki, hogy a szüleim nem vertek.
A sikerhez a saját tudásom vitt oda,
S birtokomba került egy saját diploma.

Kétezer ötben mégis megváltozott minden,
Összeomlott mindaz miben addig hittem,
Akiért éltem, magának más talált,
Még máig is érzem, hogy vágytam a halált.

Ami akkor történt máig nem érthetem,
Magam dobtam el a saját életem.
Üres testemben a lélek életlen,
Hófehér falak közt, kórházban ébredtem.

Kétezer nyolcban aztán elmúlt a nagy vihar,
S bár, azóta sincs, aki mellettem, kitart.
Én akkor is őszintén hiszem azt mégis,
Hogy nem vagyok rossz, s ezt látja az ég is.

És eljön majd az én időm is, érzem,
Mikor a szerelmet nem irigyen nézem.
Mikor engem füröszt majd tejben-vajban,
Ki több lesz majd nekem, mint barát a bajban.

Addig azonban marad a remény,
S az igazságtalan élet mely kemény.
Marad csak ez az üres rím halom,
Mit bedarál bennem az emlékmalom.
 
Hozzászólás írásához kérjük jelentkezz be!

Zeneszöveg hozzászólások

Te vagy a kiválasztott!
Te

Még egy hozzászólás sincs, tökéletes alkalom, hogy írj valamit!

© 2018 - Zeneszöveg.hu Kft. - Minden jog fenntartva.
// //
Kedves Látogatónk!

A Zeneszöveg.hu oldal teljes értékű használatához minimum Internet Explorer 8 vagy Google Chrome v8.0, illetve Mozilla Firefox 4.0 böngésző ajánlott. Az alábbi linkeken elérhetők a legfrissebb változatok.

Amennyiben korlátozott lehetőségekkel folytatni kívánod a böngészést oldalainkon, kattints a TOVÁBB gombra.

Tovább
//