Lakat - A titkok őrzője - Depres-szív

Album: nincs kép
Szövegírók: Keressük a szövegírót!
Zeneszerzők: Keressük a zeneszerzőt!
Kiadó: Keressük!
Stílus: Keressük!
Címkék: Keressük!
Megtekintve: Ma 1, összesen 1998 alkalommal

Beküldő

W.W.F.

W.W.F.

Pontszám: 298

Dalszöveg

Az ősz lassan felfalja a lelkem,

De a pusztulásban magamra leltem.

És kérdés van születőben itt benn,

Minek él bármi, ha úgyis pusztul majd minden?



Bennem is, mint valami méreginjekció,

Ölt testet a depresszió.

És, ha már itt tart nem csak testet ölt,

Én láttam, ahogy ezrek halálán tündökölt.



Én láttam, ahogy bárkit simán legyőz,

És a legerősebbek lelkében tetőz.

Láttam, hogy rombol várakat porig,

Visszarepít lazán bárkit az őskorig.



És hiába hoznak új reményt a telek,

Jöttére nincsenek baljós előjelek.

Nincs szüksége arra, hogy eléd port hintsen,

Megmérgezi lelked és esélyed sincsen.



Lelkemen hát emiatt oly vastag a kéreg,

Ereimben most is itt tombol a méreg.

Szememben a bánat megváltásért ragyog,

De nem ezt érdemeltem, én ártatlan vagyok.



Jól tudom, hogy nem vagyok ezzel magamban,

De most mégis úgy tűnik, hogy magamra maradtam.

Elhiteti velem, hogy senki sem szeret,

És vágtam már emiatt magamon eret.



Ilyenkor semmi sem érdekel, hagyjanak békén,

Nehogy jól érezzem magamat a végén!

Emiatt leszek egy tapintatlan állat,

És tort ül rajtam az önsajnálat.



Pedig nem vagyok rossz ember belül,

Csak a fájdalom ihletté néha így nemesül.

És hiába is adnám lentebb a kiharcolt rangból,

Maradok ilyen, míg kiírom magamból.



Jó tudom, én is, hogy hagyhatnám a hisztit,

De csak az írás az, mi teljesen megtisztít.

Csak a rímkeresés, csak a versírás,

Esküszöm, jobbat tesz, mint egy sírás.



Sajnos azonban nincs mindig tollam,

Hogy a depressziót bennem megindokoljam.

Nincs kéznél mindig szűz fehér papír,

Mi lelkemre nyugtató gyógyírral bír.



Beszűkölnek köröttem ilyenkor a terek,

Hisz azt bántja az ember, kit a legjobban szeret.

Gátlások nélkül ezt én is megteszem,

Hisz a lelkem fájdalmától nem látja az eszem.



De mi marad utána, eltiport szívek,

A tudat, hogy bemocskoltam azt, amiben hiszek.

Én nyugtatnám magam, hogy a sors mostoha,

Pedig legbelül tudom, hogy én voltam ostoba.



Bánnám is én mikor már megtörtént a baj,

De egyedül vagyok és túl hangos ez a zaj.

Elvakított teljesen ez a valami bennem,

De meggyógyítom magam, ha depressziós lettem.



S bár érzem legbelül, hogy ez túl sokba került,

De már látom, hogy az érzés a végtelenig merült.

Már látom, hogy fogok újra visszatérni,

Sohasem voltam lusta bocsánatot kérni.



Sohasem derogált elveszteni pár vitát,

Hisz én nem hazudok le semmilyen hibát.

Ezzel állítom meg a kóros recessziót,

S kiírom magamból a depressziót.
 
Hozzászólás írásához kérjük jelentkezz be!

Zeneszöveg hozzászólások

Te vagy a kiválasztott!
Te

Még egy hozzászólás sincs, tökéletes alkalom, hogy írj valamit!

© 2018 - Zeneszöveg.hu Kft. - Minden jog fenntartva.
// //
Kedves Látogatónk!

A Zeneszöveg.hu oldal teljes értékű használatához minimum Internet Explorer 8 vagy Google Chrome v8.0, illetve Mozilla Firefox 4.0 böngésző ajánlott. Az alábbi linkeken elérhetők a legfrissebb változatok.

Amennyiben korlátozott lehetőségekkel folytatni kívánod a böngészést oldalainkon, kattints a TOVÁBB gombra.

Tovább
//