Lakat - A titkok őrzője - Az irnok fohásza

gyedül fekszem egy jéghideg ágyon,

Lelkemmel osztozom életen-halálon.

S bár a lelkemben nem sokan laknak,

Akik igen, most magamra hagytak.



Miért? Teszem fel a kérdést magamnak,

Mellettem miért csak érdekből maradnak.

És miért hiszik, hogy nem vagyok jó másra,

Mint egy törvényen kívüli kiruccanásra.



Magamba tekintve hibákat keresve,

Gondtalanul nézek Rád nevetve.

Hisz hiába nyújtanám feléd karomat,

Nem kapnék mást csak a haragodat.



Így hát, nem mondok inkább Neked semmit,

Az, hogy ne szánakozz, nekem megér ennyit.

Hisz máig előttem van az a flegma tekintet,

Amivel a szánalmad engem oda intett.



Ekkor fogadtam meg, amit máig tartok,

Hisz fel sem fogjátok mikor zavartok.

És egyértelmű, hogy a tudatig sem jut el,

A miértje annak, hogy egy ember min bukik el.



Megvetően néztek, mégsem láttok engem,

Unalmatokba kerestek hibákat bennem.

Nem is túl nehéz hisz nem vagyok tökéletes,

Ja, hogy nem kár értem? Hát, ez tök érdekes!



Legbelül fáj csak a sok jéghideg szó,

És magam sem értem miért kerül a jó.

Miért nem jár nekem, ahogy bárki másnak,

S miért röhögnek rajtam, ha élve elásnak?



És persze az sem szokott jól esni,

Ha kinevetik, ahogy próbálok szeretni.

S, hogyha számukra már, csak azaz öröm,

Ha, önmagamat védve a csontomat töröm.



Te szeretsz szenvedni! –mondja a sok balga,

És küldenének jobbra, de elindulok ballra.

Mert engem nem húz le ez a divatos örvény,

S nem is áll felettem semmiféle törvény.



Amim van, azt teljesen egyedül értem el,

De nyugi jól tudom, hogy Téged nem érdekel.

Semmi sem izgat, amiből nem húzhatsz hasznot,

Hát lenézel engem, a kétkezi parasztot.



És valóban nincsenek anyagi javaim,

A jövőbe visszhangzanak mégis a szavaim.

S bár, maholnap lehet, hogy elmegyek innen,

Hiszem, hogy értéket jelentek itt benn.