"Én":
Egy álom már csak Manderley

Kórus:
Rommá lett minden,
Pár üszkös fal áll csak.
Oly névtelen, oly rémítő
Suttognak mind, kik itt éltek rég,
Árnyak s a múlt idő

"Én":
És a fénylő Hold, és a pompás kert
Most is hív, magába zár
És a baljós csend, épp, mint akkor volt,
De csak árny, nem rémít már.

Egy álom már csak Manderley
Nem bánthat már a múlt
A bűn a vágy s a szenvedés
Tovatűnt s a mélybe hullt
Mégis éreztem, folyton ott láttam
Rebeccának szellemét
S tudtam megnyugszom,
Hogyha értem majd,
Ami volt, az miért történt

"Én" és a kórus:
A múltat így nem féljük már,
Az élőnek holt nem árt
Egy álom már csak Manderley
Tovatűnt s a gyász lejárt.

"Én":
Jó rég történt mindez már,
Az, hogy ővele sodort össze Monte Carlo,
Ott, a Grand Hotel fényes halljában
Megláttam én őt.