Kováts Kriszta - A híd felé

Ahogy indultál a híd felé,
hogy a villamosra szállj,
ahogy elbúcsúztál hirtelen,
és én nem szóltam, hogy várj.

Ez az emlék néha visszajön,
ez az emlék néha fáj,
ahogy indultál a híd felé,
és én nem szóltam, hogy várj.

Persze nem hittem, hogy szólni kell.
Aki indul, menjen el.

Látom tétován mész a híd felé a ködben,
s hogy a villamos visz a hídon át,
látom, nem jössz többé és látom közben
azt az el nem múló éjszakát.

Hiszen azt mondtad, hogy jobb nekem,
mert úgyis véget ér,
és közben fogtad a sálamat,
mert kapaszkodik, aki fél.

Hiszen azt is mondtad, jó vagyok
és hogy mégsem jó a jó.
Végül elmosolyodtál, azt hiszem,
ahhoz úgysem kell a szó.

És én nem hittem, hogy szólni kell.
Aki indul, menjen el.

Látom tétován mész a híd felé a ködben,
s hogy a villamos visz a hídon át,
látom, nem jössz többé és látom közben
azt az el nem múló éjszakát.

(zenei betét)

Látom tétován mész a híd felé a ködben,
s hogy a villamos visz a hídon át,
látom, nem jössz többé és látom közben
azt az el nem múló éjszakát.

Látom tétován mész a híd felé a ködben,
s hogy a villamos visz a hídon át,
látom, nem jössz többé és látom közben
azt a soha nem múló éjszakát.