bEne - Hajónapló

Világra tárt ablak, árad kintről be a melegség,
Most tavasz; minden újjászületik én meg csak szeretnék...
De vajon miért, ez vajon így meddig mehet még?
Ha tehetetlen vagyok, akkor ez ellen mit tehetnék?
Tudom, jön a sablon mondat, hogy ne nézzek hátra,
Nem ér semmit. Múltam lánca arcom mindig visszarántja.
Előttem fények vannak, mögöttem meg lények,
Zöld növények hívnak onnan el, hol már tűz által égnek
El. Fekete szárnyak fehéreket tépnek el,
Mint mikor joint-tól tépve be lelked árokban térdepel.
Felemelkedtem a sötétségből nélküled,
Azóta minden egyes napom sötétség és rémület.
Egy lány, ő lenne a zene bennem,
Ki ha el is tévednék ő megmondaná merre mentem,
De akkor mi van, hogy ha együtt tévedtek el,
És mit terveztetek abból ti semmit nem érhettek el?
Ha meghalok ne sajnálj kérlek!
De ha túl is élem mit akarsz tőlem, hogy ha majd élek?
Valaki mondja meg, hogy miért mindig az van,
Hogy akik ártanak nekem ők azok kik vigasztalnak?!
Vigaszt adnak közben nyugalmam ők vették el,
Beszélni akarsz de te voltál, ki mennél el.
Miért csak az emlék kell, mit akarsz az emlékkel,
Mit akarsz még tőlem, ha eközben te mást szedtél fel?


Te kidobtál az útra, de ha én mondom, hogy hagyjál
Az már nem tetszik, pedig elvileg magamra te hagytál,
Akkor kellek, mikor már nem akarok a tiéd lenni,
Megint úgy alakult, hogy a mindenből lett ismét semmi.
A szerelem csak egy falatnyi gyémánt,
Hiszen gyönyörű, de beletör a fog; játszod a némát.
Mindig elcsábít, mindig rosszul jössz ki belőle,
Szívem klasszik romantika, de lecserélted menőbbre.
Lassacskán megölted szívem - jéggé dermedt,
És hogy újra pumpáljon életet, ahhoz fél év kellet.
Nem hiszel sárkányokban pedig elértél egyet,
Hittem becsülsz, hisz soha nem úgy volt, hogy mit kértél meglett.
Elkalandozok, vitorlát bontok a léleknek tengerén,
Gyönyörködni már nem benned csak a szirének énekén
Tudok. Hiszen csak ennyi maradt mára,
Várva-vártam, hogy megbízhassak, de már megint csak másba'.
Adj egy csókot és húzz le a mélybe,
Úgy is régen voltam ily tartós ideig fent a fényben,
Sötétségben érzem jobban magam gyertyával és kottaszóval,
Okkal mondtam mindent, mert hol te fogsz én már ott hajóztam.
A lemenő napban egyre kisebb a vitorla;
Távolodom. De inkább ez, mint a part menti bitófa.
Minden újjászületik én meg csak szeretnék...
De vajon miért, ez vajon így meddig mehet még?