Szenes Iván - Autót vezetek

Autót vezetek. Kezemben a volán, szívemben a félelem és a Kresz. De mit érek egyedül én, aki józan vagyok, aki vigyázok, aki nem hibázok, nem előzök illegálisan, amikor mindenki ellenség, aki az uccán jön-megy, akár autón, akár gyalog, a villamosról nem is beszélve. Itt ez a gyerek. Háttal. Footballozik, egész ügyesen, de ha nem vigyázok, mert ő nem vigyáz, akkor mindjárt végünk van mindkettőnknek.
Jön egy férfi, idősebb. Törődött. Leszámolt az életével. Látom rajta, a kocsim elé akarja vetni magát, de én ravaszul lassítok, ura vagyok a kocsimnak, ha akarok, lépésben megyek, elém hiába ugrik, résen vagyok, kikerülöm, sőt. Megállni is akkor tudok, amikor akarok.
És az emberek. Lebeszélem. Majdnem mind ellenségem, mert nem törődnek azzal, ha én bajba kerülök, mint vigyázatlan vezető. Ezek az emberek, akik annyit fáradnak, lótnak-futnak, hogy pénzt keressenek, dolgoznak, hogy a gyerekeknek mindent, ami kell előteremthessenek, szerelmesek, műveltek, vagy műveletlenek, de annyi fáradtságot már nem vesznek, hogy körül nézzenek az uccán, mielőtt lelépnek a járdára, hagyják vidáman, hogy elüssem őket. De miért vigyáznának ők, az én ellenségeim? Hiszen csak a saját életükről van szó. Ha megtámadná őket valaki, körömszakadtáig védekeznének, de saját magukkal szemben teljesen tehetetlenek. Boldogok, ha átmehetnek, amikor pirosat jelez az uccai villany. Boldogok, ha kockáztathatják életüket a semmiért. Ott egy idősebb férfi rohan, a tüdeje majd kiszakad, hopp már késő, nem, a villamos elindult, de ő még feldobta magát a peronra. Nagy nehezen. Öt ember segítette, hogy vissza ne zuhanjon. Sietett. Nem meghalni, hanem valahova, ahol volt egy teljesen érdektelen találkozója egy osztálytársával, akinek a nevét sem tudta.