Gerendás Péter - Marrakech

A lég pezsergett, mint a vér,
piros port hengerelt a szél,
a rét homokja felforrt.
A föld, a fű, a táj, a tér
egyforma rézveres volt.

Egyetlen szín volt, egy kohó,
egy összefüggő katlan,
olvadt fém, izzó, fortyogó,
hetedhét ízig bosszuló,
és megszólíthatatlan.

Kávéját itta egy basa,
körötte ifjak lugasa,
s az utcán fénysüvegben,
mint látomások lovasa,
zihálva én ügettem.

Nem kelt egyetlen mozdulat,
rám néztek, mint a várfalak,
hogy elzsibbadt a lábam,
s a tűzokádó indulat
lávát dobott utánam.

A vásár tompa dobzenén
forgott, mint őrült költemény,
nem lelt nyugalmat, álmot,
végetlen volt és csupa fény
és mindöröktől állott.

Túloldalt nyílt a temető,
sok-sok mezítlen, puszta kő,
hol nem kelt gyom, se bánat,
ki él, mondotta, nagyra nő,
ki meghal, fel nem támad.

S én szálltam mind e borzalom
között, mint szűz a lagzira
és zengtem: néked szól dalom,
ősotthon, bölcső, oltalom,
parázsló, szörnyű Afrika!

Fogadj be, vad föld, tar határ,
őrült középkor, vén batár,
hol minden újra éled,
hol tánccal dupláz a halál

Repültem. Fenn száz jégdarab
csúcsával – sok-sok késsel –
az Atlasz állt, az égmagas
s a láthatárra rátapadt
kéjgyilkos öleléssel.

Tetője kék volt, légüres.
És legfelül, egy jégüreg
szélén, a mélybe lesve
keresztbefont lábakkal ült a Rémület
s lenézett Marrakechre.