Szécsi Pál - A távollét (La lontananza)

(Próza):
Emlékszel?
Utolsó beszélgetésünket egy száguldó
mentőautó szirénája szakította félbe.
Megijedtem, mint mindig,
ha valahol a sziréna felhangzik.
Pedig akkor még nem tudtam,
hogy számomra és számodra
nagyobb veszély nem jöhet,
mint hogy elhagyjuk egymást.
Azóta sem feledtem el azt a délutánt.
Egymást átölelve álltunk az utca forgatagában,
mintha soha többé nem akarnánk elválni
egymástól.
De én egy erőltetett mosollyal
kibontakoztam a karjaidból,
lágyan megcsókoltalak és fölényes
könnyed hangon azt mondtam:
"Ne félj az elválástól.
A távollét olyan mint a szél.
A kis tüzeket kioltja,
a nagyokat fellobbantja.
A nagyokat fellobbantja..."

(Ének):
Viharként tombol már a messzi távol
Felgyúlt a régi tűz, s a szívem lángol
Eszembe jutnak mind a meghitt órák
Egy ablak és a te kis szobád

Beláttam én már rég a tévedésem
Azt hittem, szalmaláng s ellobban szépen
Szívembe markol száz és száz kis emlék
Megöl a messzeség

(Viharként tombol már a messzi távol
Felgyúlt a régi tűz, s a szívem lángol
Eszembe jutnak mind a meghitt órák
És a te kis szobád)

Elmúlt egy hosszú év a búcsú óta
Azóta várok én egy hívó szóra
Félek, hogy réges-rég már elfeledtél
Úgy kínoz, kínoz a távollét

Bocsáss meg egyszer még és kezdjük újra
Szerelmem szívedet majd lángra gyújtja
Megadnék mindent én egy ölelésért
Egyetlen csókodért

Bocsáss meg egyszer még és kezdjük újra
Szerelmem szívedet majd lángra gyújtja...