Sivók Irén - Őszirózsák L. S.-nek

Emlékszel-e mondd arra még, mikor cirkuszost játszottunk?
És napról napra lelkesen egy új számot gyakoroltunk
Én ugrottam olyan bátran, ami nem jellemző rám
Mert tudtam jól – és úgy is lett –, hogy Te mindig elkaptál.
És hányszor ültünk a tv-t nézve a nagyszoba szőnyegén,
Persze mindegy volt, hogy az „Ezüst tó kincse” vagy dr. Sas Elelmér.
Én nem féltem már semmitől, mert Te ott voltál velem,
Így az összes NDK-indián se árthatott már nekem.

Olyan békés volt a világ
Olyan szép volt az életünk
Tervezgettük, mi lesz majd,
Ha egyszer felnövünk…
Olyan békés volt a világ, olyan nem lesz sohasem,
Olyan jó érzés, mikor ezt az időt
Magam elé képzelem.

Hát a sánta cica a padláson, ugye emlékszel még rá?!
A tetőre másztál, hogy enni adj neki, csak én ne bőgjek már.
Biciklizni is Te tanítottál, de titokban vittük el,
Mert a piros bringát a szüleid óvták, arra senki se ülhet fel!
A hátam is borsódzik, amikor arra a napra gondolok,
Mikor egy épülő házon mászkáltunk – erről azóta is hallgatok.
Alattunk csak a mélység volt, úgy legalább öt emelet,
Csak mentünk a vékony betoncsíkon, s Te fogtad a kezemet.

Olyan békés volt…

A konyhátokban a csempét szinte ma is látom még,
Teleragasztottad állatos képpel, mert minden állat szép.
Azt mondtad, hogy a dzsungelt egyszer meghódítod velem,
És az orrszarvút – hogy ne féljek tőle – leteríted nekem.
Látod, megígérted, de akkor egyszer mégis becsaptál.
Én emlékszem ma is mindenre, arra is, hogy elhagytál.
Most itt vagyunk együtt, őszirózsák közt, körben ezernyi gyertya ég,
S én eljövök hozzád jövőre is, majd november elsején.

Olyan békés volt…