Gombocz Bence - Novella

Fekete jég, alatta tenger halkan elém
Fagyott Hold festi önmagát még egyszer!
Siklunk a jégen, szemben előttem
Meghal az árnyék: ráolvad a fény,
De megfagy a könnyed: fázik a fény,
Utánunk mindenki bocsánatot kért.

Ropog a hó, alattunk tényleg minden fehér,
Fél az ember, hallgat az ördög, kiált az Isten,
Észhez tér nem messze innen,
A benned, a bennem, a földben élő kövér,
Piszkos arcú élet, a pokolba tévedt,
De nem akarom, félek, szétesik a Hold,
Kezed fogom, szédülök s vágyak tépnek,
Lemaradok tőled, a földre ülök.

De nem azért tépnek a vágyak, hogy fájjon a szív
Csak nincs hely benned elég,
Váltsd valóra őket gyorsan,
Hogy elférjenek, ne szakadj szét.

Kisírt szemedből kifogyott könnyed jelzi
Hogy meghalni nem lesz elég. 2x
Akkor kiszállunk: szevasztok, viszlát!
S Tavasz után kiált a Tél..

Ekkor kiáltom:
Ki nem mer élni, üljön, Futok feléd!
Elesek, de azért a vágyam dobom feléd.
Elvétem, hideg hóval te nyakon találsz,
Földre ér a sálad, fehér lett minden kabát!
Rázom az ágat, s nyakunkba hullik a hó,
A cipőm is elázik, bassza meg így a jó!
A pólóm alá most végre hó kerül,
Gyorsan kóstold meg, hogy milyen ízű..

A hó! A jég! A szél! előbújik lassan, gyorsan nézd:
A fű! A fák! A föld! Egy hóembert gyorsan, mielőtt jaaaaj,
Jól van kész, az orr is és minden!
Vállad a fejemnek több mint elég,
Most érzem úgy, mintha egy kicsit elfáradnék…