Szabó Balázs Bandája - Bujkáló

A fák között a nap bolyong,
mint rossz gyerek, ki ellopott
a fénytől valami fontosat,
s a kertek alatt elszalad.

S most lám, e gyermek felkacag,
gurul az arcán fénybarack,
e mosollyal együtt elmarad,
s a nap végül magamra hagy.

Most táncol a hold a képemen,
azóta is, ha vétkezem,
szaladok gyors a fák közé,
hátha a nap most szembe kél.

..és bújkálunk, mint két gyerek,
kik elloptak valami fényeset,
a mindenség velünk forog,
s a napkalapban táncolok.

Épp most a szél belémszeret,
körbe fut és eltemet,
csupa falevél az életem,
száraz kóró a két kezem.

Maradok így most félszegen,
a napot nézem, ki rossz gyerek
a fák között egy lény bolyong,
árnyéka gödre én vagyok.

A nap, s a hold az életem, közöttük él a mindenem,
ami e földön megterem, a túlvilágra integet,
és onnan vissza, éneket fütyörész a képzelet:
maholnap úgy is elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk.
A fák között a nap bolyong, árnyéka gödre én vagyok,
és kézen fogva elvezet, s e szűk árnyék belém szeret,
azóta ketten létezünk, estére néha elveszünk,
maholnap úgy is elfogyunk, szaladjunk, amíg itt vagyunk.