Muzsikás - Kádár Kata balladája

Gyulainé édesanyám,
engedje meg azt az egyet,
hogy kérjem meg Kádár Katát,
jobbágyunknak szép leányát.

Mintsem, fiam, megengedném,
inkább Katát elvesztetném,
feneketlen tóba vetném,
feneketlen tóba vetném.

Szolgám, szolgám, édes szolgám,
vezesd elé pej paripám!
Elindulok hosszú útra,
hosszú útra, bujdosásra.

Addig mene mendegéle,
míg egy malomhoz nem ére.
Hallod-e te mó'nár gazda,
mi hír vagyon a faluba'?

Én egyebet nem halottam
Kádár Katát elvesztették,
Kádár Katát elvesztették,
feneketlen tóba vették.

Gyula Márton ezt meghallja,
oda menyen tó partjára.
Élsz-e rózsám vagy meghaltál,
vagy felőlem gondolkodtál?

Se nem élek, se nem halok,
csak felőled gondolkodok.
Gyula Márton ezt meghallá,
beléugrik a nagy tóba.

Az egyiket temettették
kerek oltár eleibe.
A másikat temettették
kerek oltár háta megé.

Az egyikből nevelkedett
fehér csukros liliomszál.
A másikból nevelkedett
veres csukros liliomszál.

Addig-addig nevelkedtek,
míg össze nem ölelkeztek.
Gyulainé ezt meglátá
mind a kettőt leszakítá.
Mind a kettőt leszakítá,
talpa alatt elsúrolá.

Szóval mondja az ő fia,
átkozott légy édesanyám!
Éltünkben sem hagytál békét,
holtunk után se hagysz békét.

Víz előtted megáradjon,
sár utánad felfakadjon,
a kenyered kővé váljék,
mosdóvized vérré váljék!