Hangyák - Magány

Hasadt elme hangja,
a törékeny pillanat vége,
vadász, és a saját vadja burkolóznak be a fénybe.
Megkövülten állok, elpusztít a látvány,
napkorongok között csillag csillag hátán.

Eszményképek. Falra vetítve. Elmosódnak.Visszatérnek.
A mélység befogadja, magához húzza õket,
azokat akik félnek, tudatlanságban vergõdnek.

S a tudat kettéoszlik,
gondolatok az éjszakában,
és a hangok beszélnek hozzám,
itt egy mocskos, hideg szobában.

Eszményképek. Falra vetítve. Elmosódnak.Visszatérnek.
A mélység befogadja, magához húzza õket,
azokat akik félnek, tudatlanságban vergõdnek.

Szenvedésük kései mottója a tudathasadásos állapot,
soha az életben nem láttam még egy ilyen mocskos állatot.
Saját nyálában fetreng, szívja mások vérét,
azzal együtt a tudatot, a világét, a térét.

Eszményképek. Falra vetítve. Elmosódnak.Visszatérnek.
A mélység befogadja, magához húzza õket,
azokat akik félnek, tudatlanságban vergõdnek.

Kafkai magány, amorf a történet,
bárcsak látnád azokat, mik a sötétségben történnek.
De a fény elnyomja õket, gigantikus a látvány,
napkorongok nõnek, csillag csillag hátán.

Eszményképek. Falra vetítve. Elmosódnak.Visszatérnek.
A mélység befogadja, magához húzza õket,
azokat akik félnek, tudatlanságban vergõdnek