Sólyom Tamás - Valaki vár

A hosszú út most véget ér,
ezüst fátylát ránk teríti a szürke ég.
A város, ez a bölcs öregember
fáradt arcal, álmos szemmel pihenni tér,
s a ráncok, ezek az utcaráncok
mind kisimulnak, ha az este rájuk hajol,
s a réges-régi ajtófélfák
rései közt a kósza szél dalol, halkan dalol.

Nézem, ahogyan lehunyja minden
szemét a ház, ránk telepszik a nyugalom,
de egy magányos lámpa az emeleten
makacsul táncol, árnyék ébred a falakon.
Szótlanul állsz az ablak elôtt,
messzire nézel, a hajnalt kéred már.
Arcod az üveget érinti lágyan,
üres az ágy a kisszobában, vársz, valakit vársz.

A sóhajod végül elszabadul,
az indulattól reszket a hűvös levegő.
Rohansz a szélben, mögötted gúnyos
a nevetés: "ott megy a megcsalt szerető".
S ha egyszer végre oda érsz, ahol
az igazi házban az ajtó nyitva áll,
ott az egyik emeleten az ablak előtt
valaki téged vár, régóta vár.

S a hosszú út most véget ér,
ezüst fátylát ránk teríti a szürke ég.
A város, ez a bölcs öregember
fáradt arccal, álmos szemmel pihenni tér,
s a ráncok, ezek az utcaráncok
mind kisimulnak, ha az este rájuk hajol,
s a réges-régi ajtófélfák
rései közt a kósza szél dalol, halkan dalol...