Hobo Blues Band - József Attila temetése

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed és fonnyadt bajuszod hadd pihenjen örökre itt a lila domboldalon
s szétroncsolt, lecsukott szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok úton
s a pernye hogy esőz a gyáron
s miként lesz mindig másé az öröm –
mert különös nép lakozik e tájon,
a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
míg lőre-borba fúl az ős közöny –

hiába volt a versek vér-özönje, testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld göröngye,
és nem keményebb a tehervonat vaskereke Babits Mihály szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat vak városunkban,
mely reszketve él még, de új vezér felé görbed a háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél után az őrület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokosos bitangok garázdálkodnak szerteszét
s a gyáva polgár lapul.

Fúhattál riadót undornak, félelemnek és közönynek –
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,
azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél, nem tudtad a könnyet elfojtani –
mert nem volt olvasód, nem kellettél!

Álirodalom kellett, buta regények s szemét darabok kellettek nálunk,
amíg a lehelet lassan kifogyott tüdődből
s a póz, a drága, a csibészes, mit mint gyermek hordtál, lehullt,
és agyonkínozott fejedben az őrület vert tanyát.
Bútoros szobák közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös páholyában ültél,
kit senki nem hív és nem ért.

De most elmentél s mint golyót a fában hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
hogy bennünk csak a borzalom maradt, meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk,
európaiak a sok turáni közt e fekete földön.
Aludj hát; aludj:
víz meg ég nem volt még lágyabb és kékebb, mint e bús délutánon.

Aludj, mert jobb nem élni itt e földek között,
hol fáradt zsellér izzad nyáron s a téli szél tört ablakokon zörget,
hol szolgáknak már nyakkendő a járom.