Székely Mihály - Don Carlos - Fülöp király áriája

Sohasem szeretett! Nem!
Szíve idegen volt és jéghideg hozzám ma is, mint rég!
Szinte még látom őt, sápadt, elszörnyedt arcát,
Amikor először pillantott ősz hajamra.
Nem, ő nem volt soha enyém, sohasem szeretett.
Ah, hol vagyok? A gyertyák tövig égtek le!
Rideg hajnal dereng az ablakon...
Már reggel van.
Egy új nap, múljon el, mint a többi!
Ah és a jótevő álom kerüli pillám.

Majd alszom én ha véget ér a kín
S hűlt testem bíbor bársonyokba rejtik;
Majd alszom én a szenvedések múltán,
Majd alszom ott, hol a kétely nem vár,
Hol koporsóm lesz a bús Eszkurial.
Bár bírhatnám azt a titkos varázserőt,
Hogy emberszívekbe lássak,
Mint Isten lát egyesegyedül...
Bár én is tudhatnám, mit az emberszív rejt,
Ó bár megfejthetném titkos mély értelmét!
Ne aludj, király, ébren van a gaz nép,
Ki trónusodra tör s hitvesed becsületére.
Majd alszom én, ha véget ér a kín,
Majd ha e test a végső útra indul,
Majd alszom én a véghetetlen éjben,
Majd alszom ott, hol a néma mélyben
Beföd a márványsír, az Eszkurial.
Ah mit ér nekem a trón,
Hogyha nem láthatom, mit az ember szíve rejt!
Soha sem szeretett! Nem! Szíve idegen volt!
Ő nem, ő nem enyém, soha sem szeretett!