Sebezhetetlen Produkció - Lakatlan

Itt a nyár lassan, mégis reszketek belül,
Vajon kibírom-e amíg ez a vihar elül?!
És meddig tart ki lelkem rozoga kis sátra,
Ha életemből tényleg nincs sok idő hátra?!

A létezés mellettem csak némán elhalad,
De mit kezdjek azzal, ami utána megmarad?!
Hisz egy értéktelen kacat a létem hagyatéka,
Pár elfelejtett rím csak lelkem maradéka.

Kivel osztozhatnék én, egy ilyen jelenlétben?!
Halott vagyok! Ott a zárójelentésben…
S bár nagylábon igazán soha sem éltem,
Az előírt sorsommal mára megbékéltem…

Voltak idők, amikor már nem érdekelt a béke,
Mert a lelkemnek sem volt már sehol menedéke.
S voltak idők, mikor még az álmaimban hittem,
Csodák híján viszont nem túl sokra vittem…

S volt egy lány, akit én őszintén szerettem,
Egész életembe, végig Őt kerestem…
Amit éreztem – látszólag – komolyan is vette,
A félholt szívemet kis eséllyel kecsegtette…

Esélyként élt bennem, mint új élet reménye,
Mint értéktelen létem pár percnyi tüneménye…
Máig elhinni se merem, hogy a párja lehettem,
Nőt - én még ennyire - soha sem szerettem…

S bár túl lassan derült ki tényleg az igazság,
Hogy a pusztulás sorait a fejfámra írassák…
Csak általa sikerült, önmagamnak lennem,
Pedig soha sem látta a jövőjét bennem…

Nem építjük tovább a megálmodott várat,
Mostanra a szívem már teljesen kiszáradt…
S mi marad utána, vagy marad-e bármi,
Értelme sem lesz már utána járni…

Egy tévedés voltam, ki bolyong csak céltalan,
Kinek szíve volt csak hiszen „ex-hajléktalan”.
Számára csupán egy torz emlék maradtam,
Lakat szíve így lett mostanra lakatlan…

De mielőtt bárki is talán mellettem érvelne,
Előbb gondolja végig, hogy van-e még értelme.
Viszont talán, ha majd az utamra kísérnek,
Szép keretet ad majd ennek az izének…