Vörös István - Kietlen hajnalon

Kietlen hajnalon a vonatról leszállt,
keserves útvesztőkön hazatalált.
Bolondnak tarthatsz – ennyit suttogott –
mégis visszajöttem, újra itt vagyok!
Félénken átölel, ismerős ez a mozdulat,
– zavartan kérdi – mi van velem.
Álmodtam sokszor, hogy újra itt leszel,
nyughatatlan énem menedékre lel.
De elmúlt három év, és mit is mondhatok,
veled szemben most is védtelen vagyok.
Hiába próbáltam elfeledni, de nem sikerült,
áthúzni mindazt, ami rólad szól.
A legszebb álmom voltál, s nincs senki más,
aki valahol mélyen, mindig visszavárt.
Akarlak most is, de lehet, hogy tévedek,
hányszor kezdtük újra, most hogy higgyek neked.
Kietlen pályaudvar, esőt hord a szél,
egy novemberi hajnalon az ember mit remél.
Magányos érkezők, álmos vonatok,
némán visszatérő, hűvös holnapok.
Állunk csak tétován, fáradtan összeborulva,
és lassan a város életre kel.
Állunk csak tétován, fáradtan összeborulva,
és lassan a város életre kel.
A legszebb álmom voltál, s nincs senki más,
aki valahol mélyen, mindig visszavárt.
Akarlak most is, de lehet, hogy tévedek,
hányszor kezdtük újra, most hogy higgyek neked.
A legszebb álmom voltál, s hogy lesz tovább,
mondd, mit jelent ez az új találkozás.
Akarlak most is, de lehet, hogy tévedek,
hányszor kezdtük újra, most hadd higgyek neked.