Pa-dö-dö - A bálteremben

A bálteremben
Kért fel engem,
Azt hittem, rögtön elájulok.
Megáll az ész,
Egy híres színész,
És akit felkért, az én vagyok.

Irigykedett
A vendégsereg,
Senki sem volt nálam boldogabb.
Táncolt velem
Az én istenem,
Szőttem a szebbnél szebb álmokat.
De közben olyan
Izgatott voltam,
És csak én őriztem nagy titkomat:

Hogy mindjárt hányok, lehet, hogy hányok,
Ha ideges a gyomrom, hánynom kell.
Nagy esélyt látok arra, hogy hányok,
Ha marad ez a gyötrő hányinger.

Az asztalhoz vitt,
És ettünk kiwit,
És kagylót, meg tésztát, meg epreket.
Reméltem én,
Hogy van még remény,
És egyszer a színész majd megszeret.
De aztán csendben
Falfehér lettem,
És tudtam már, hogy minden elveszett.

Tudniillik hánytam, ordítva hánytam,
Beleremegett a bálterem.
Szántam és bántam, de mégis hánytam,
Kijön a belem, úgy éreztem.

S a színész így szólt: hölgyem, ez szép volt,
Nekem ez a látvány oly csodás.
Ha ilyet látok, a mennyben járok,
Nekem ez a legszebb vallomás.

Kérem, még hányjon, Kisasszony, hányjon!
Maga az a lány, ki kell nekem.
Régóta várom, hogy egy nő hányjon,
Ha maga is akarja, elveszem.