Topó Neurock Társulat - A tárgyak börtöne

Járok értelmetlen utakon folyosókon,
lengnek mellem körül a szárnyasajtók ideges kései.
Gázolok csatakos romtemetőkön,
fénycsöves búgó szállodák molyhos szőnyegein,
és mindenütt a dolgok múmiái,
a tárgyakká formált anyag hideg fondorlata.
Milyen világ is ez, amelyben nem tudok semmit megszólítani,
csak neveket, csak szavakat tudok:
ez itt a híd, a kút, a kőszobor,
a nikkelrúd, a réz, a keramit,
de hol a kép, a látomás,
amellyel olykor magamhoz édesgettem őket?

Esténként mindíg kiszököm az útra,
talán ha egyszer eltévednék a cella udvarán!
Nézem az ólomég alatt vonuló villanybetűket,
hátha onnét úszik felém a jeladás.
Ácsorgok hosszan üzletek fénykockái előtt,
megkeresem a templomok fakó hombárait,
hallgatózom nagytermek ajtajában,
bérházak sírboltjai közt,
és nem tudom becézni,
csak a részvét csak az önkínzó fájdalom
keresi, nézi újra a gazdátlanná bénult tereket,
a gémberedve alvó autók pléhnyájait,
a higanyfényben ázó pavilonok kék akváriumát.

Megdermedek ha nincs kiért legyek.
Engedjetek a tárgyak börtönéből!
Lám csak a vizen túl a szigeten,
tábort ütött, parázslik,
gyöngyök tüzében tündököl a vásár,
Aatta ott zsibong az elevenek árja.
Hadd vessem bele én is magamat,
hadd ringjak benne bukdosva, forogva,
a sodródás csiklandó mámorában,
szagok, zajok tajtékán hömpölyögve,
és padok, bódék, oszlopok.
hűs csillámfalak partjába ütődve,
neonok, fémek éles ostromában
hadd érezzem, hogy én vagyok erősebb,
lesz menedék,
Még énmiattam vannak mind a dolgok.